Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
Útmutató... 17 mérés megfogalmazódott (Guhr-Weinhold 1989; Badet et al. 1996; Roth 1997; Etno log 1998; Hoffmann 1978; 1989; Hofer 1981); ezek ugyanakkor általában szűkebb mederben mozognak, mint amit a jelzett nagy múzeumi vitakérdések alapján várhatnánk. Ezt a harmadik megközelítési irányt ugyanakkor nem mindig lehetséges, nem mindig szükséges megkülönböztetni az előbb vázolt két másik szemponttól: ezek gyakran együttesen jelentkeznek. Mégis, azért jogosult önálló értelmezési lehetőségnek tartani, mert az a gyűjtemények konkrét kérdéseire összpontosítja a figyelmet, és nem a múzeum társadalmiideológiai kontextusára vagy a valóság osztályozásának általa megtestesített intézményes, hatalmi tényére. Viszont egyfelől az osztályozás mechanizmusai, másfelől az eljárások tágabb társadalmi vagy etikai körülményei csak analitikai értelemben vonatkoztathatóak el a gyűjtemények tudományelméleti megközelítési módjától. A következőkben a gyűjtési gyakorlat s a gyűjtemények néhány ilyen speciális, de egyben általános kérdését vizsgálom. Hogyan határozható meg a gyűjtemény, a mú- A gyűjtemények tudományelméleti zeumi gyűjtemény fogalma? Mik a néprajzi gyűj- és értelmezési keretei temények? Hogyan válnak a tárgyak, közelebbről az etnográfiai tárgyak a megismerés és a reprezentáció eszközeivé? A kötet tanulmányai empirikus adatok alapján adnak választ e kérdésekre. Megmutatják, hogy a válasz nem egyszer s mindenkorra adott, hanem változó. Az előtárt adatok történetileg meghatározottak, s az ebből a folyamatból következő automatizmusokat az elemzésnek kell kritikailag feltárnia, értékelnie. Most a kérdések nagyobb távlatai kerülnek terítékre. Bármilyen tárgy, feljegyzés, kép, hangfelvétel csak akkor válik a múlt forrásává, ha fennmarad, a kutatás számára hozzáférhetővé válik, és tanulmányozható lesz. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljon, különféle eljárásokra van szükség, amiket a tudományelmélet formációs folyamatoknak nevez (Schiffer 1996). Ezek a múlt információinak adattá alakitását/alakulá- sát jelentik. A formációs folyamatok hozzák létre azokat az utakat, melyek lehetővé teszik, hogy a múltbeli cselekvések, a múlt eseményei azok jelenbeni tanúságává váljanak. Az ilyen sajátos módszerek révén az anyagi javak megmaradnak és forrásokká válhatnak még akkor is, ha ezenközben nagyon is megváltoznak. Michael Schiffer amerikai antropológus szerint a forrásképzésben két eljáráscsoport különböztethető meg. Az első kulturális jellegű, s az emberi tevékenységen alapszik, a másik nem kulturális, hanem természeti, környezeti hatások függvénye. A kulturális formációs eljárások a tárgyak utólagos emberi felhasználását jelentik, így összegyűjtésüket, megőrzésüket, felhasználásukat, de akár eltulajdonításukat, gondatlan kezelésüket és így tovább. A természeti folyamatok az anyag fizikai, kémiai, biológiai változásaival befolyásolják a tárgyak, anyagi dokumentumok állapotát és megmaradását. A társadalmi cselekmények és a természeti folyamatok kölcsönösen befolyásolják, hogy a múlt tárgyai a jelenben források lehessenek. Mindezek nyomán a múlt kétféle adattípusa is megkülönböztethető: a történeti és a régészeti. Az előbbi olyan tárgyakból áll, amelyeket a társadalmak a másodlagos felhasználással külön intézményekben őriznek meg, s konzerválási eljárásokkal védenek. A második a kulturális értelemben, a történeti változások miatt elhagyott objektumokra vonatkozik, amik egy hányadát utóbb megtalálják, feltárják és gyűjteményekbe helyezik. A történeti adat az anyagi entitások új és folytonos felhasználásával, a régészetiek megszakítottság utáni emberi beavatkozással alakulnak a múlt informatív adatává, miközben ez utóbbiak a feltárás előtt erő
