Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
16 Fe jős Zoltán megnevezésük aktusa is, ami történetileg meghatározott kulturális gyakorlat. Még azzal is számolni kell, hogy ennek alapját a másoktól elvett kulturális javak ma egyre inkább kisajátításként értelmezett eljárásai biztosították (Pearce 1994; Ziff-Rao 1997), ami a kulturális tulajdon és a kultúra fogalmának újragondolásához vezet (HANDLER 1997). Mindezek a tudományos munkát, a múzeumi reprezentációt átható ismeretelméleti kérdések legerőteljesebben a múzeumok társadalmi, politikai, etikai problémái körül az 1980-as évek végén kirobbant s azóta is tartó viták hatására kerültek előtérbe tudatos formában. A múzeumi, kiállítási tevékenység politikuma a tudás, a látás és az intézményes hatalmi helyzet ellentmondásosságából fakad. A múzeum és társadalom kontroverzia különösen az egykori vagy mai, élő emberi társadalmakat, kultúrákat bemutató néprajzi múzeumok életében számottevő világszerte, de kiváltképp Észak-Amerikában, Nyugat-Európában (Karp-Lavine 1991; 1992; Ames 1992; Kaplan 1995; Macdonald-Fyfe 1996; Clifford 1997. 107-237; Mairot 1997; Collomb 1999; stb.). A harmadik vizsgálódási irány szűkebb körű, de - az általános tudományelméleti megfontolásokkal párhuzamosan - kifejezi a szaktudomány egyre érzékenyebb önreflexióját tudományos előfeltevéseit, módszertanát illetően. Itt a tudás alapjának megteremtése, a „szakma” és intézményei létrehozásának folyamatai kerülnek előtérbe. Az elmúlt években többek között olyan általánosabb elméleti érvénnyel bíró kutatások indultak, melyek a tudomány - így a néprajz - forrásbázisát vették célba. Nem minden feldolgozás vallja ezt tudatosan vagy szó szerint ebben a formában, de a múzeumi anyag felhalmozódását, a tárgygyűjtés mikéntjét kritikailag leíró vizsgálatok lehetővé tesznek ilyen interpretációt. A legtöbb tanulsággal a gyűjtőmunka körülményeinek, esedegességeinek aprólékos etnográfiai leírásai szolgálnak. A teljesség igénye nélkül (s csak egy-két irodalmi utalással jelezve) változatos példatárra lehet hivatkozni: misszionáriusok (Kasprycki 1998; Feest 1998a; Cannizzo 1998), utazók, felfedezők (Feest 1995a), kereskedők és múzeumok ellátására szakosodott gyűjtők (Buschmann 1996), kutatók tevékenysége (Schindlbeck 1993), gyűjtők fondorlatos módszerei (Cole 1985), múzeumi tisztviselők expedíciója (Sanner 1996), gyűjtési instrukciók (Cent- livres 1982), a helyiek alkalmazkodása a gyűjtési igényekhez (Venbrux 1999), jelentős kutatóexpedíciók (Jamin 1982; Herle 1998), a legkorábbi gyűjtemények Európán kívüli néprajzi tárgyainak számbavétele (Feest 1992), nevezetes kollekciók (Mack 1990), meghatározott népek, földrajzi területek gyűjteményi anyaga (Bergner 1996; Schildkrout-Keim 1998) vagy akár egyes tárgyak kalandos élete (Feest 1998b). A kiállítási módszerek, technikák mint tudományos s egyben reprezentációs eszközök vizsgálata (Stocking 1985; Jenkins 1994; Schindlbeck 1997; Kirshenblatt-Gimblett 1998. 17-78) szintén messzemenően érinti a néprajzi tudás (ki)alakulásának, megteremtésének kérdéseit. A példák az antropológiai-etnológiai kutatások nem európai anyagára vonatkoznak, noha semmi érdemi akadálya nincs annak, hogy ugyanilyen kérdések alapján az európai népi kultúrával kapcsolatos forrásképzési, gyűjtési, megjelenítési eljárásokat is kritikailag feldolgozzák. Erre azonban eddig csak elvétve akad példa (Müller 1992). Leginkább a nagy 19-20. századi világkiállításokkal kapcsolatos kutatásokra lehet hivatkozni, melyek közvetve- közvetlenül a gyűjtésre érdemes, múzeumi tárgyak kiválasztódását, a nép tárgyain alapuló új múzeumideál kialakulását vagy szfikebben a népművészet fogalmának megszületését mutatják be, beleértve ezek szerepét a nemzeti kultúra kidolgozásában (Stoklund 1993; 1994; 1999; Wörner 1998). A múzeumi gyűjtési, kiállítási felfogások alapos elemzése még várat magára, melyhez néhány konferencián már többféle irányelv, tapasztalatokon nyugvó felis-
