Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
Útmutató... 15 válása után a 19. században gomba módra szaporodó új, nyilvános múzeumi gyűjtemények a modernitás társadalomképét teljesítik be. Az egyetemes kutatási célokra, az emberiség evolúciójának tanulmányozására vállalkozó etnográfia az objektivitás jegyében formálisan úgy osztályozta embertársainkat, mint a természettudós a kőzeteket vagy a bogarakat. Típusokba és az egyszerűbbtől, azaz a „primitívtől” a bonyolultabb, úgymond a „civilizált” felé mutató sorozatok szociáldarwinista rendjébe helyezve tárult az európaiak, amerikaiak szeme elé a gyarmati világ népessége vagy az amerikai kontinens őslakossága. Ők, akik nem hozzánk tartoznak, mert nem a mi tér- és időrendszerünkben élnek (Fabian 1983). Az egyedek, a típusok egyébként pedig jobban hasonlítottak kőzetmintákhoz, mint hús-vér emberekhez, mivel a rész az egész helyett alapon tárgyak vagy tárgycsoportok voltak hivatva egyes népeket, embercsoportokat, illetve kultúrájukat reprezentálni (Durrans 1988; Jenkins 1994; Dias 1994; 1998; stb.). Ha ez a 19. század végén kialakult evolucionista tipológia utóbb - elsősorban az elméleti szakkutatásban - veszített is jelentőségéből, vagy módosult más szempontok megjelenésével, az antropológiai-néprajzi múzeumok ilyen reprezentációs eszközökkel a világ, az emberiség birtokbavételének gépezetei voltak, s felfogásuk világszerte egészen az 19601970-es évekig általánosnak számított. Ezen a kereten és beállítottságon belül elhelyezhető a nemzeti kultúra alakításának folyamata is. A nemzetállamok kifejlődése közismerten együtt járt tudományszakok - így a néprajz - és nemzeti célokat hirdető kulturális intézmények, színházak, akadémiák, iskolák, múzeumok kialakulásával. A viszony kölcsönös, mert a nemzetté válás történeti folyamata biztosította ezek kibontakozását, ugyanakkor ezek a „nemzeti” tudományok és intézmények tették lehetővé a nemzet társadalmi-kulturális terének megalkotását. Inkább eszmék érvényesüléséről szokás beszélni, pedig tárgyak is szolgálták s szolgálják a „kollektív mi”, a nemzeti identitás felépítését (vő. Kaplan 1994; Boswell-Evans 1999), mely folyamatban a kiállítások révén a népet is a nemzet részeként lehetett láttatni. Az ilyen és hasonló problémák a nemzeti és néprajzi múzeumok ideologikus funkciójának felülvizsgálatához vezettek. Feltehető a kérdés, hogy a múzeumok, elsősorban kiállításaik révén, milyen mértékben járultak hozzá az egységes nemzeti kultúra megformálásakor annak hegemón képpé szerkesztéséhez, kirekesztve abból például kisebbségeket, marginális foglalkozási, társadalmi csoportokat, vagy előítéletekkel viseltetve szomszédos népekkel szemben. Az etnográfiai múzeumok ugyanakkor épp arra vállalkoztak, hogy a népi kultúra révén tágítsák a közműveltség, a nemzeti kultúra körét, ám eközben vizsgálatuk tárgyát tudományos szempontból és a megjelenítés eszközeivel társadalmilag izolálták is. Európának ebben a részében a nép beemelése a nemzet sáncai mögé jelentősen támaszkodott tehát a néprajz és az általa közvetített tudás tételeire is. Innen ered, hogy a néprajz (és a múzeum) miként határozta meg vizsgálata tárgyát, más szavakkal a társadalmi-kulturális valóság osztályozásának kiterjedését és a tudományos, muze- ológiai tevékenység határvonalait. Tág, általános értelemben tehát jól látható és értelmezhető, hogy a „mi” kiindulópontjából, legyen az az európai civilizáció vagy a nemzeti társadalom polgári, nemesi vagy hivatalnok eredetű középrétege, a múzeumok (s más intézmények, tudományszakok) gondolati elképzelések mellett kulturális objektivációk segítségével alakították ki a „másik” - „vadak”, „primitívek”, parasztok, a nép - sajátságos képét. Pontosabban szólva olyan sztereotip képét, ami a változó múzeumi filozófiák és megjelenítési stílusok szerint néhány alapformát mutat (Ames 1993. 49-58). így váltak azok a nyugati világ, illetve a nemzeti társadalom részévé. Az idegen világok és kultúrák iránti érdeklődés kibontakozása egyben osztályozásuk,
