Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény

124 Szilágyi Miklós

kációkat - ismerve a más gyűjtemények tárgyainak publikálásakor követett elveket - okkal- joggal hiányolom. Ritka az újabb halászati publikációkban is a méretarányos és az egyedi sajátosságokat tükröző ábrázolás (lásd például Szilágyi 1973; 1987a).

Ami a hermani „örökséggel” való szakítás érdekében mégiscsak történt: az 1930-as évek leíró, katalógus jellegű gyűjteményismertetései - Gönyey Sándoré a szigonyokról (Gö- nyey 1937) és Morvay Péteré a jégpatkókról (Morvay 1939) - az akkori muzeológiai követelményeket színvonalasan képviselő, ígéretes kezdeményezések voltak egy hitelesebb tárgybemutatási mód érvényre juttatásában. A folytatás azonban elakadt. Ezek a legegyszerűbben lerajzolható, lefényképezhető eszközcsoportok persze amúgy sem kínáltak volna követhető mintát arra, hogyan is kellene megjeleníteni egy-egy, kiterítve százméternyi (a raktárban tárolva „hálóköteg”) kerítőhálót vagy cserepcsíkon tárolt, elvetve azonban több száz méternyi fenékhorgot. Az a teljességre törekvő típuskatalógus, melyet az 1960-as években Takács Lajos kezdeményezett, és a földművelés-gyűjteményről - sajnos csak részlegesen, mintegy ízelítőül - közzé is tett (Takács 1972), a halászatgyűjteményről kéziratban sem készült el. Megjelent viszont egy, a Takács kialakította elveket a halászati tárgyakhoz igazító, a rajzos és fényképes tárgyábrázoláshoz igen sok kiváló ödetet magában foglaló típuskatalógus: Sólymos Ede így mutatta be a bajai múzeum halászati anyagát (SÓLYMOS 1974). Maga is utalt rá a bevezetőben, hogy típuskatalógusát a lényegesen nagyobb darabszámú és változatosabb összetételű néprajzi múzeumi gyűjtemény feldolgozásához afféle „főpróbának” tekinti; a „bemutató” azonban elmaradt.

Arra a kérdésre, hogy zárt vagy nyílt gyűjte- A gyűjtemény jövője ményként kezelendő-e a jövőben a halászati

anyag, a válasz aligha lehet kétséges: kitetszett a gyűjtemény történetéből, hogy a kérdést már évtizedekkel ezelőtt - akkor, amikor a mainál sokkal több lehetőség kínálkozott volna az átgondolt gyarapításra - a gyakorlat eldöntötte. Alkalmi, esedeges, azaz olykor a valós vagy vélt „hiányok” eltüntetgetésével megelégedő, olykor a halászmindennapokban jelentkező anyaghasználati, szerszámkészítési, fogástechnikai változásokat is dokumentálni kívánó volt a tárgykiválasztás elve.

A nem szándékosan ugyan, de lassan-lassan mégis zárt gyűjteménnyé válásnak elsősorban - majdnem kizárólagosan - személyi okai voltak. A gyűjteménykezelő muzeológusok évtizedeken át - ez a megállapítás még a halászat iránt érdeklődő, részeredményeket felmutató Molnár Balázsra is érvényes - csak mellékesen voltak „halászatkutatók”. Ez a helyzet aligha változik a közeljövőben. Nem látom, hogy bárkinek is felkészültsége és kedve lenne a zárt gyűjteményként kezelés látványos és koncepciózus cáfolatára.

Nem árt persze hangsúlyozni, hogy a zárt jelleg is kívánatossá tesz/tenne az eddiginél elmélyültebb érdeklődést, tudást, műhelymunkát. Például a kiállításrendezés kapcsán sem elegendő csupán a leírókartonok alapján tájékozódni egy-egy „régi” és „mutatós” tárgy valamikori használatának ökológiai és társadalmi feltételrendszeréről, hiszen ezekből aligha tudható meg mindaz, ami a „Hermán utáni" történeti és néprajzi irodalomból megismerhető vagy kikövetkeztethető. Pontadanul, rosszul, félrevezetőén fejezik ki tehát történeti igényű mondanivalónkat az egykori publikációkból is ismerős gyűjteményi tárgyak. Az elmélyülés azért is kívánatos, mert a kutatástörténeti - sőt tudománytörténeti - értékű és jelentőségű törzsanyagban rejtőző információk csak igen komoly filológiai munkával bonthatók ki. Herman Ottó publikációinak, gyűjtési feljegyzéseinek, hatalmas mennyiségű levelezésének