Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
Halászatgyűitemém 125 (mert a tárgygyűjtésben is voltak neves és névtelen közreműködők, ez utóbbiak a tárgyak értelmezését is számottevően segíthetik) megannyi információja jórészt még kiaknázatlan. Arról szintén csak részigazságok, nagyvonalú általánosítások fogalmazódtak meg a kutatástörténeti összefoglalásokban, hogy a „meghaladhatadanul tökéletesnek” tartott hermani életmű „kiegészítésére” vállalkozó, azt szolgaian követő etnográfusok a 20. század folyamán mi mindent dokumentáltak - meglehet, szándéktalanul - a változásokból, azaz egy - úgymond - „ősi” foglalkozás eszközanyagának folyamatos használhatóságáról, változó körülményekhez való hozzáigazításáról/hozzáigazodásáról. Ahhoz, hogy a formailag is, a funkció értelmében is „archaikusnak” - a múlt századi gyűjtésűvel lényegileg azonosnak - látszó eszközökben megbújó anyaghasználati és előállítás-technikai újítások maradéktalanul feltáruljanak, további elmélyült elemzések szükségesek. Abból indulhat ki az ilyen elemzés, hogy a halászati célú konstrukciókat - ha felhasználtak is elkészítésükhöz gyáripari előállítású részelemeket (acélhorgot, műszál fonalat, gyári léhést és kötelet, drótot, dróthálót stb.), s ha alkalmaztak is az ipari-nagyipari technológiából sarjadt „barkácsoló” megoldásokat (például hegesztést, nyitolást) - maguk a halászok (ebből a szempontból lényegtelen, hogy főhivatásúak vagy orvhalászok) hoztak létre minden halászeszközt. Ellentétben a földművelés majdnem teljes eszközanyagával, a halászeszközöknek ugyanis teljességgel hiányoztak, máig alig vannak a mindennapi tevékenységeket, így az élelemtermelést is át- meg átjáró általános „modernizáció” által felkínált, kísérletileg igazoltan „nagyobb hatékonyságú”, a kereskedelemben megszerezhető változatai. Minden egyes halászeszközbe a halászattal foglalkozók (egyéni, egyszersmind kollektív) innovációs készsége sűrűsödik bele. Alaposan ismernie kell tehát a halászatkutató etnográfusnak a halászat/halfogás „ősi” - azért ősi, mert az őskorban kialakult - alapelveit, melyekhez - változzanak bármennyit az ökológiai, társadalmi és technikai-technológiai feltételek - az innovatív készségű halászok szükségszerűen alkalmazkodtak/alkalmazkodnak, hogy a modernizációnak köszönhető részelemek felhasználásával egyszerre hagyománykövető és hagyománytagadó „új” halfogó eszközeiket megalkossák. Aligha vitatható például, hogy a gyári készítésű, már Herman Ottó gyűjtése idején is felettébb kedvelt, mert viszonylag olcsó acélhorgok hagyományos eszközkonstrukcióba szerkesztése révén váltak jellegzetes és igen kedvelt halászeszközzé a 20. század elején, közepén a fenékhorgok, amelyekhez ahány véget használ a halász, annyiszor 40, 80, olykor 100-nál is több - ösz- szesen tehát ezer, sőt több ezer - gyári horogra volt szüksége egyetlen halásznak! (Vö. Szilagyi 1995. 229-243.) Hasonlóan lényegi változásokat involvált az 1960-as években és azóta a már említett perionfonál és a műanyag borítású drótkábel beépítése a hálóvarsába. Bár az eszközkonstrukció ugyanolyan, mint kenderfonálból kötött és vesszőkarikákra feszített „előképe”, hamarosan minden egyes kishalász eszközkészletére kiható változások történtek. Egyrészt az új anyagok nem nehezülnek el a vízben úgy, mint a vízzel telítődő kender és fa, ezért a karikák - így az egész fogóeszköz - mérete jelentősen növelhető volt; mindaddig növelhető, míg egy ember kezelni tudja a varsát a sodró folyóvízben. Másrészt impregnálás nélkül is sokkal hosszabb élettartamú a perionvarsa, ha pedig nem kell évről évre selejtezni, újabbra cserélni, néhány év alatt megsokszorozható a készlet (vö. Szilágyi 1995. 160-162). A példák jelzések csupán, nem mutatnak rá a halászati gyűjtemény kínálta összes elemzési lehetőségre. E példák azonban a gyűjteménygyarapítás némely szempontjára is rávilágítanak.
