Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
120 Szilágyi Miklós a használója, a kenderhálók egy évnél tovább nemigen bírták a folyamatos használatot, az avítt szerszámot selejtezni kellett. Ha foltozáskor észrevette a halász, hogy éppen csak hozzáér, továbbszakad a léhés, értelmetlennek, haszontalannak ítélte a javítgatást, hiszen az ilyen állagú fogóeszközt a hal is szétvágja. Ami „valamire” mégiscsak használhatónak látszott a léhésből és a farészekből, azt félretette, a többit pedig megsemmisítette. Vagy - ironikusan teszem hozzá - elajándékozta vagy eladta az éppen arra vetődött muzeológusnak, aki - ismerve a szűkös tárgyvásárlási keretet - természetesen örült a gáláns ajánlatnak: „Úgyis a Tisza vinné el, már készen vannak az új varsáim, ha tetszik, nyugodtan elviheti az úr.”1 Az anyagromlás felismerésének következménye: míg a legtöbb tárgycsoportnál a „minél régebbi, minél használtabb, annál értékesebb” szemlélet volt napjainkig meghatározó (némi megszorítással természetesen: ne legyen agyonjavítgatott a tárgy, ne „ordítson” róla a szegénység); a hálók, a varsák, a tapogatók esetében az „új” - alig használt, sőt használatlan - tárgyak múzeumba vitelét is kezdte elfogadni, egyik lehetséges tárgygyűjtési móddá avatni a napi gyakorlat. A leginkább kiállítható - a legjobb állagú - vessző- és hálóvarsák végül is ennek a praktikus megfontolások kikényszerítette új szemléletnek köszönhetőek. A haszná- ladan halászeszközök gyűjtésének kezdeményezője - inkább személyes kapcsolatunk alapján következtetem, mint határozottan állítani merném - Molnár Balázs volt, aki, ha csak tehette, a halásznál „megrendelt” eszköz elkészítésének is, kipróbálásának is minden munkamozzanatát gondosan lefényképezte. E tárgygyűjtési, -dokumentálási felfogásának szenvedélyes kifejtését első találkozásunkkor, 1960 táján hallgathattam végig. A gyakorlati megvalósítás azonban sajnos nem hozott a gyűjtemény egészét alapvetően átformáló eredményeket, csak említésre érdemes részeredményeket. Ennek a mindenkori „jelent” (számomra el nem dönthető, hogy csupán praktikus okokból vagy elméleti megfontolásból) elfogadtatni akaró kutatói szemléletnek köszönhető a hálóvarsa anyagában az 1960-as évektől jellemző - fentebb már említett - változások tárgyi dokumentálása. 1970-ben például olyan perionvarsát (ltsz.: 70.54.6-70.54.7) is gyűjtött Molnár Balázs algyői halászoktól, amelynek a karikái nem vesz- szőből, hanem műanyag borítású dróthuzalból készültek (vö. Szilágyi 1987a. 373-374). És ennek az új szemléletnek köszönhető, hogy az „utolsó pillanatban” - a tényleges használat után húsz évvel - sikerült megfonatni egy tiszaörvényi öreg halásszal néhány, vitathatadanul „hiteles” vesszővarsát (ltsz.: 65.65.1-65.65.2). Valóban az „utolsó pillanatban”: magam is jól ismertem a környék legnagyobb tekintélyű halászát, aki 1965-ben a Néprajzi Múzeum számára a vesmverséket fonta (a gyűjtő, Erdélyi Zoltán pedig végigfényképezte a munkafolyamatot), tudom tehát, hogy akkor már a maga számára nem készített volna ilyen fogóeszközt; ha még dolgozott, csak hálóversét rakott le. Ezek a jó anyagú, ám nem „jelen idejű”, hanem a régiesebb szintet megvalósító eszközök mégsem „rekonstrukciók”: olyan ember fonta, akinek még „potenciális szerszámkészletéhez” (vö. Szilágyi 1995. 253-254) tartozott a vesz- szővarsa, és alkalomadtán vagy a szükség szorításában a maga számára is bármikor ugyanígy készítette volna el. 1 Magam is kaptam ilyen tartalmú ajánlatokat, az „egyszeri halász” szájába adott mondat azonban afféle kváziidézet az ironizálás nyomatékosítására.
