Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
Halászatgyűjtemény 121 A gyűjteményen belüli aránytalanságokat (lásd A gyűjtemény jelenlegi az 1. számú táblázatot): Összetétele _ az eszközrészletek (a háló- és horogsúlyok, -úszók, a hálódarabok, a fel nem szerelt egyes horgok és véghorogtöredékek stb.) nagy mennyiségét;- a valóban munkaeszközöknek, tehát a halfogásra alkalmas tapogatóknak, varsáknak, kishalászok használta különböző hálóknak a szakirodalomból ismert megannyi változatához képest viszonylag csekély arányát;- néhány szerszámtípus (legjellemzőbben a szigonyfélék, igaz, többségében nyélre nem szerelt állapotban, tehát „töredékesen”), valamint néhány segédeszköz (például fentő, hálókötő tű és hörcfa, jégpatkó, jégvágó balta, szapoly) tízes, olykor százas nagyságrendű sorozatait;- s ezekhez képest a legnagyobb hatásfokú, a halászati árutermelés szempontjából „kulcsfontosságú” úgynevezett nagyhálók egy-két példányos jelenlétét vagy teljes hiányát a legkönnyebb „levezetni” - ezt remélte igazolni a gyűjtemény történetének fenti vázlata - Herman Ottó ősfoglalkozás-felfogásából, az ennek alárendelt tárgykiválasztási gyakorlatából, illetve az általa kezdeményezett kutatási irányok, következtetési sémák érdemi kritika nélküli hosszú „utóéletéből”. Ha elfogadjuk ezt a „levezetést”, a mondottakból az is következik, hogy a halászatgyűjtemény sokkal inkább tükrözi a magyar népies halászat kutatástörténetét meghatározó elméleti és módszertani elveket - ha szükséges, ezt „illusztrálhatja” publikációban vagy kiállításon -, mint a 19. század végén, illetve a 20. században élő halászgyakorlatot: az eszközhasználat és az üzemszervezet típusos vonásait. Ha tehát arra keresünk „beszédes” bizonyítékokat a gyűjteményi anyagban, hogy az őstörténeti távlatú és összehasonlító módszerű következtetésekhez milyen minőségű és mennyiségű argumentumokat tekintett relevánsnak maga Herman, és ötleteit, ráérzéseit milyen mértékben és meddig követte a magyar etnográfia, akár a fentebb jelzett eszközrészletek, eszköztöredékek és a jelentőségükhöz képest „túlreprezentált" eszközök és segédeszközök sorozatait is „forrásértékű” tárgycsoportoknak minősíthetjük. A kutatástörténet szempontjából még annak is lehet valamelyest információértéke - jól kifejezi ugyanis a Herman által kezdeményezett és Jankó által kiteljesített eszköztipológiai összehasonlítás adatszükségletét hogy a tízes, sőt százas darabszámú „ősi” eszközök és tartozékaik amúgy rendkívül adatszegények: a gyűjtés helyeként - a semmitmondó „Magyarország” vagy „Alföld” mellett - gyakrabban szerepel valamelyik vízvidék (például Balaton, Közép-Ti- sza), mint falu vagy város (lásd 2. számú táblázat). A funkciót, ha a nyilvántartásba vételkor nem foglalták bele a tárgynévbe (például harcsaszigony, gyalompogácsa, csuhahorog) csak valószínűsíteni lehet a nyilvánvaló párhuzamok alapján; nincs jelezve, körülírva a valamikori használó halászhierarchiában elfoglalt helye, azaz az eszköz használatának és az üzemszervezetnek az összefüggése stb. A majdnem minden halas vízre kiterjedő és a halásztársadalomra vonatkozó információkban is felettébb gazdag halászati kutatások persze lehetőséget adnak arra, hogy komolyabb nehézség nélkül és nagy valószínűséggel kikövetkeztessük - legyenek bármennyire hiányosak, vagy teljességgel hiányozzanak is a tárgyak „életrajzi adatai” hogy mely szerszámokat használták kishalászok melyeket nagyhalászok (vö. Sólymos 1965.32-65; Szilágyi 1992a. 153-161,168-181). Annak a lehetősége is benne van tehát a szakirodalomban, hogy az egy ember használta kishálókból, varsákból, véghorogfélékből a kishalász-szerszámkészletet összeállítsuk (a sokféle szerszám „halászüzemmé” szervezhetőségének szemléltetésére felhasználandó va-
