Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szilágyi Miklós: Halászatgyűjtemény
HALÁSZATGYŰJTEMÉNY SZILÁGYI MIKLÓS Bár köztudott, s a megfogalmazási mód rejtett Bevezető megjegyzések jellemzőiből: a leltári számokra, a tárgycsoportok darabszámára, a tematikai, táji, formai ösz- szetétel konkrétumaira való hivatkozások esetlegességéből és hiányaiból úgyis kitetszik, illendő mentegetőzve előrebocsátanom, hogy ezt a problémafeltáró dolgozatot nem a halászatgyűjteményt jelenleg is kezelő, a tárgyakkal napi kapcsolatban lévő muzeológus írja. A Néprajzi Múzeumban eltöltött néhány esztendőben - 1981 és 1986 között - munkaköri kötelességem volt persze a gyűjtemény gondozása, ami az akkor birtokba vett aprócska raktár rendjének kialakítását, a leltározottságnak, illetve a leírókartonok számának a felmérését, majd a hiányok lehetőség szerinti felszámolását, néhány akkoriban rendezett kiállításhoz szükséges tárgy kiválasztását egyaránt jelentette. Jószerével minden egyes tárgyat kézbe vettem tehát. Azaz nem „vendégkutatóként” ismerem a gyűjteményt. Ez a helyenként - talán - a megszokottnál szigorúbban, kritikusabban, az elődök munkája iránt nem az elvárható tisztelettel megfogalmazódó értékelés azonban inkább a magyar népies halászat kutatástörténetével kapcsolatos adatismeretre, évtizedek során letisztult általánosabb igényű következtetésekre (vö. Szilágyi 1978b), mintsem közvedenül a tárgyak, illetve a hozzájuk kapcsolódó dokumentáció magabiztos ismeretére épül. A főszerkesztő kérésére - igazodva a többi tanulmány szerkezetéhez - utólag táblázatokba foglaltam a halászatgyűjtemény néhány számszerűsíthető jellemzőjét. Ezt a nyilvántartási adatok mechanikus felhasználásával, a tárgyak kézbevétele, az adathiányok felszámolása nélkül tudtam elvégezni; a táblázatokba foglalt számok tehát csupán tájékoztató jellegűek. Megbízható és végleges számokat a revízió elvégzése s ezzel együtt a leltározási pontatlanságok, következetlenségek, hibák gondos korrigálása után lehetne adni. Annak ellenére, hogy csupán emlékeim (bár eléggé megbízható emlékeim) és hevenyészett feljegyzéseim vannak a halászatgyűjteményről, nem éreztem szükségét, hogy újra kézbe vegyem a tárgyakat, és értékeljem, értelmezzem a leírókartonok adatait. Ebben a döntésemben (az időhiányon és a kutatói rutinra való hagyatkozáson túl) az általam is felettébb nagyra becsült etnográfus elődök iránti tisztelet befolyásoló hatásától való félelmem volt a meghatározó. Nem akartam, hogy a most szükséges kritikus hangvételt esedeg tompítsa érzelmi kapcsolatom a valóban tiszteletre méltó múltbeli kutatói erőfeszítésekkel. Hiszen leg-
