Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Fejős Zoltán: Gyűjtögetésgyűjtemény
110 Fejős Zoltán fenntartó tevékenységének jól meghatározható komplex - bár nem nagy eszközigényű - formája, viszonylag önálló területe, megismerése sokrétű vizsgálódást igényel. Ehhez képest a múzeumi gyűjtemény esetlegességeit a későbbi fejlesztések sem győzik le, részben azért, mert a tárgygyűjtés korábban elkülönült részterületei behatárolják a beszerzések körét, a részgyűjtemények besorolási elveit, részben pedig amiatt, hogy a tárgy iránti figyelem múzeumi gyakorlata az ember megmunkálta tárgyakra, eszközökre terjedt ki, a természetben talált javakra nem. Györffy A magyarság néprajzában sorra vette a gyűjtögetés-vadászat, a méhészet eszközeit, alapjában elrendezte őket a primitívebbtől a fejlettebbig mutató skálán. Gunda a természetismeret, a tevékenység tág kulturális vonatkozásai felé tágította a képet, a növényismeretben például a rendszerességet, a teljesség igényét igyekezett érvényesíttetni. A gyűjtögetés múzeumi képe szegényesebb az elméleti kutatásban kidolgozotténál. Míg az igényes publikációk a kultúra teljessége miatt a gyűjtögetés, a vadászat, a méhészet folklór- vagy népköltészeti vonatkozásaira is kiterjednek (például Vajkai 1941), addig a múzeumi tárgyak között rendkívül ritka az olyan, amit az emberek erdőben, mezőn, tarlón, patakmederben összeszedtek, legyen az növényi, állati, ásványi eredetű. Az egyik kivétel Molnár Balázsnak köszönhető, aki Domaházáról méhek által épített sonkolydarabot ltsz.: (ltsz.: 51.20.2) szerzett be: „Gyűjtögetés közben, rablással szerzik” - írta a leltárcédulára (vö. Molnár 1957). A másik Szuhay Péter említett sajóhídvégi gyűjtésének eredménye; a gyűjtő az ürgefogó eszközök mellett egy, az ürgészek által fogott és kitömött állatot (ltsz.: 92.95.33) is megszerzett a gyűjtemény számára. Több hasonló, a normától való eltérés nem történt. Pedig ez az önkorlátozás a néprajzi gyűjtemények alakulása/alakítása szempontjából sem eleve elrendelt muzeoló- giai követelmény.18 A Magyar Mezőgazdasági Múzeumban például a hajdani növényi gyűjtögetés ismereteit nem csupán a szóba jöhető eszközökkel örökítették meg, hanem a növények, a kéreg, a gyanta stb. mintapéldányainak beszerzésével is, ami ma didaktikai, kiállítási célból kedvező múzeumi adottság (vö. Balázs-Oroszi 1999. 47-50). Útmutatójában Gunda Béla is javasolta a nép botanikai ismereteinek megállapítása érdekében növények összegyűjtését, lepréselését (Gunda 1939a. 13), de gyűjteményi megőrzésükre nem gondolt. Nyilván nem kell botanikai gyűjteményekkel parttalanná tenni a néprajzi muzeológiát, de ma némi hiányát érezzük, hogy a munkaeszközök mellett a gyűjteményben nincsenek olyan egykori, épp a néprajzi gyűjtés során megtalálható, az ember által hasznosított növényi-állati vagy ásványi „környezeti részletek”, mint például vízmelegítő kövek, fa odvábán összegyűlt magvak stb. Ez részben a múzeumi kultúra, a megjelenítés eleve meglévő határait jelzi, de figyelmeztethet a bevett rend tágítására is. Az kétségtelen, hogy a gyűjtögető-zsákmányoló gazdálkodás teljessége és az annak hátteret, alapot adó ökológiai környezet egy-egy konkrét esetben való aprólékos rögzítése és dokumentálása nem könnyű feladat - különösen a szakosodott muzeoló- giai gyakorlatban -, noha életformák, tevékenységtípusok rekonstrukciója, komplex jellegű bemutatása ezt határozottan igényelné. A gyűjtögetésgyűjtemény egy további sajátossága, hogy vadászati anyaga szembeszökően kettős jellegű. Egyrészt néprajzi módszerekkel begyűjtött egyszerű vadfogó eszközöket tartalmaz - azokból is főként a ház körüli rágcsálók elpusztításához házilag készített csapdákat, távol tartásukat szolgáló riasztókat, valamint erdei, mezei madarak, kisebb állatok elfogásához használt tőröket, hurkokat másrészt a gyűjtemény a lőportartók révén sajátos műkincsgyűjtemény is. A lőportartók csoportja egészen más típusú anyagot jelent, mint a kol18 Lásd a kötet bevezető tanulmányában a Gyűjtemények tudományelméleti és értelmezési keretei című fejezetet.
