Thain János - Tichy Kálmán: Kisalföldi és gömöri népi építészet (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 4; Budapest, 1991)
„CERUZÁVAL A VÁRTÁN". Két szlovákiai magyar népművészeti gyűjtő a század első feléből
források. Mértéktartó becslések szerint a Csehszlovák Köztársaság kezdeti esztendeiben mintegy háromnegyed millióra tehetjük a magyar nemzetiségű lakosság számát. E népesség túlnyomórészt a vidék falvait és kisvárosait lakta, főleg a délnyugat-szlovákiai Csallóközben, a Mátyusföld déli részén (Szene és Galánta környéke), a Nyitra, Zsitva és Garam alsó folyása mentén elterülő síkságon. Ehhez a hatalmas tömbhöz ekkor még többé-kevésbé szervesen kapcsolódott az azóta nyelvszigetté vált Nyitra környéki Zoboralji magyarság. Kelet felé haladva az egykori Hont megye déli részét, az Ipoly alsó és középső folyását övező völgyet, Észak-Nógrádot, Dél-Gömört lakta jelentősebb számú magyar nemzetiségű lakosság. Ehhez csatlakozott a Kassától délre, délnyugatra, az egykori abaúj-tomai és zempléni területen, valamint az Ung--vidéken és a Bodrogköz északi részén található nagyobb tömb, illetve a Kassától északkeletre, azóta részben vagy teljességgel asszimilálódott magyar szórványok (pl. Magyarbőd, Hardicsa, Pályin, Szalánc) lakossága. Amennyiben a szlovákiai magyarság 1918 után kialakult szellemi életéről kívánunk szót ejteni, megjegyzendő, hogy az állampolgárság rendezése körüli hosszadalmas huzavonákkal, az azokkal kapcsolatos nagyarányú kiutasításokkal, valamint a zsidóságnak formálisan önálló nemzetiségként való feltüntetésével viszonylag rövid idő alatt jelentős kultúrahordozó tömegeket vontak el a magyarságtól (TURCZEL1967.24—37). A színvonalas magyar kulturális élet kibontakozását csak tovább fékezte az iskolarendszer kialakulatlan, nívón aluli volta, valamint a különféle közművelődési egyesületek, szervezetek működésének rövidebb-hosszabb időre történő felfüggesztése (TURCZEL 1967. 11-23; 38-63). Hiányoztak azok a publikációs fórumok, amelyek a tudományosság kialakulását, megerősödését ösztönözhették, elősegíthették volna. Az éppen csak éledező néprajzi érdeklődés első eredményei, zsengéi is irodalmi folyóiratok, napi- és hetilapok hasábjaira szorultak. Azt külön tán már nem is kell hangsúlyozni, hogy - mivel a budapesti egyetemen néprajzi tanszék csak 1934-ben alakult, és az 1921-től folyó pozsonyi néprajzi képzés keretében a tárgyalt időszakban magyar nemzetiségű hallgató nem végzett - a szlovákiai magyar néprajz helyi művelői a két világháború közötti időszakban kivétel nélkül önképzés útján jutottak el bizonyos szakmai színvonalra. Zömében tanáremberekről van szó, akik valamilyen intézményhez, általában vidéki múzeumhoz kötődve végezték hagyományfeltáró, -rögzítő és dokumentáló munkájukat. 1938 után gyökeresen megváltoztak a néprajzi kutatómunka társadalmi-politikai feltételei. Az első bécsi döntés (1938. november 2.) értelmében az addigi szlovákiai magyarság jelentékenyebb része a nemzettesthez visszakerülve, kisebbségi létből vidéki helyzetbe került (mivel mindkét szerzőnk ezeken a területeken, tehát a Magyarországhoz csatolt részeken dolgozott, a későbbiekben majd erről szólunk részletesebben), míg egy töredékes részük továbbra is nemzeti kisebbségként élt a nem sokkal korábban létrehozott Szlovák Állam területén. A szellemi (így a tudományos) élet kibontakozásának a feltételei e két területen természetesen különbözőképpen alakultak a következő szűk egy évtized alatt Mindenesetre mindkét helyen jelentős néprajzi eredményeket is elkönyvelhetünk. Csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy ez az egész időszak - amely egy komolyan vett néprajzi tudományosság embrionális állapotának felel meg - egybeesik a magyar néprajz első nagy szintézis kísérleteinek a megjelenésével, új iskolák - pl. az Ortutay-féle egyéniségkutató iskola - kibontakozásával, anélkül, hogy ezek bármilyen kimutatható 3. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az érintett területen 896 271 magyar nemzetiségű lakos élt. Ez a szám az 1921-es csehszlovák népszámlálás tükrében 650 597-re csökkent. VÖ. GYÖNYÖR 1981. 95.
