Thain János - Tichy Kálmán: Kisalföldi és gömöri népi építészet (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 4; Budapest, 1991)
„CERUZÁVAL A VÁRTÁN". Két szlovákiai magyar népművészeti gyűjtő a század első feléből
hatással lettek volna az akkor született szlovákiai magyar néprajzi munkákra. A korabeli szlovákiai magyar néprajzi tudományosságnak a magyarországi) kutatással csak rendkívül esetleges, laza kapcsolatrendszert sikerült kiépítenie (ugyanez elmondható szlovák és cseh viszonylatban is). Épp ebből a gyümölcsöző kapcsolatok hiányából adódóan csak küszködve, szinte öntörvényűén bontakozott ki a több-kevesebb eredményt is felmutató szlovákiai magyar néprajzi kutatás. Mindez természetesen az 1938 előtti évekre érvényes, hiszen ezt követően - amint azt majd látjuk - egész más helyzet alakult ki. A továbbiakban azokról a már meglévő vagy éppen az érintett időszakban létrehozott intézményes formákról, szervezeti keretekről szólunk valamivel részletesebben, amelyek lényegesen meghatározták az akkori szlovákiai magyar tájak néprajzi kutatásának arculatát. A különféle vidéki kulturális, „tudományos" egyesületekre — nevükkel ellentétben inkább a közművelődési funkció volt a jellemző. Ennek ellenére néprajzi, művelődés-, illetve helytörténeti előadásaik révén mégis ösztönzést jelentettek a konkrét néprajzi kutatómunka fellendítéséhez, a népi kultúra értékei iránti érdeklődés felkeltéséhez is (ebből a szempontból elsősorban a pozsonyi Uránia Tudományos Egyesület, a pozsonyi Toldy Kör, a komáromi Jókai Közművelődési Egyesület, valamint a kassai Kazinczy Társaság működése figyelemre méltó). A tudományosság igényével lépett fel az az országos hatósugarú szervezet, amelyet T.G. Masaryk elnök 1 millió koronás adományából hoztak létre 1931-ben. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (népszerű nevén: Masaryk Akadémia) azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a kisebbségi klikkharcok áldozata lett. Tudományos Osztályának, tudomásunk szerint, konkrét néprajzi kutatási programja nem is volt, s legfeljebb az általa szervezett tudományos előadásokra érdemes most utalni (adataink szerint többek között Tichy Kálmán, Thain János, Manga János stb. tartottak égisze alatt előadásokat a népi kultúra tárgyköréből). A Művészeti Osztály, elsősorban Tichy Kálmán személyes ambícióinak köszönhetően, egy szlovákiai magyar kultúrmúzeum megvalósítását támogatta ugyan, de ezt a tervet sem sikerült valóra váltani (vö. POPÉLY 1973; TICHY 1937). Ha a néprajzi kutatómunka intézményes oldalait vizsgáljuk, akkor lényegében csak az egyes vidéki múzeumok, illetve 1942-től az érsekújvári székhelyű Kisalföldkutató Intézet és a hozzájuk kapcsolódó magánszemélyek tevékenységét vehetjük számba. A továbbiakban ezek fölött tartunk rövid szemlét 1918-ban Szlovákiában 24 múzeum volt, ebből négy a magyarok lakta déli sávban. Ez a szám a két világháború közötti időszakban valamelyest emelkedett, s így Szombathy Viktor egy későbbi áttekintésében már hat ilyenről tud, a pozsonyi és kassai múzeumokat (amelyek magyar jellegüket végképp elveszítették) félig-meddig jogosan kihagyta e felsorolásból (SZOMBATHY 1938, valamint LISZKA 1990. 17-19, 24-31.) A legnagyobb múlttal a rimaszombati és komáromi múzeumok rendelkeztek, ám ezek két világháború közötti tevékenysége meglehetősen visszafogott, pangó volt (az utóbbi tevékenységében 1936 után, Szombathy Viktornak az igazgatói székbe kerülésével élénkülés figyelhető meg. Ekkortól a komáromi múzeummal Manga János is szorosabban együttműködve végezte kisalföldi kutatásait). A század első éveiben alapított rozsnyói múzeumban viszont annál pezsgőbb kutató, gyűjteménygyarapító és expozíciós munka folyt, gyaníthatóan elsősoban (ha nem kizárólagosan!) Tichy Kálmánnak köszönhetően, aki ebben az időben, 1924-től 1945-ig az intézmény igazgatója volt. A két világháború közötti időszakban létrehozott múzeumok közül a somorjai székhelyű Csallóközi Múzeumban (amely a pozsonyi Uránia Tudományos Egyesület somorjai előadásai ösztönzésére, 1929-ben jött létre, a megalaku-
