Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

2. Pásztorok

Rendesen az ilyen mulatozások alkalmával ültetődtek el a viszálykodások magvai ; ezeket a hevesebb vérűek még ott helyben elintézték bottal, bicskával. Az összetűzéseknek azonban állandó ellenségeskedés is lett a vége, a mely egy-egy kikerîtés, me gczüve kelés, *) marhámé g füstölés formájában a legelőkre is kihatott. A pásztorok „igen heves vérűek voltak, s ha a tolvajokkal, vagy táborjáráskor a katonákkal nem verekedhettek, egymáson eresztettek vért. A vérszagot megérezvén a gulya, bőszülten szétszaladt, tehát még marha kár is esett.. Olykor egész sereg juhász állott egymással szemben. „Vagy ti — mondák — vagy mi meg nem lakjuk ezt a pusztát !" **) Pásztorművészetről, abban az értelemben, a hogyan például a Dunántúlról ösmerjük, a kecskeméti pusztaságon nem lehet szó. Fúró, faragó pásztorokról tudunk, a kik egykor a szolgafákat, parázscsiptetőket, nyársakat, főzőkanalakat, cserénykarókat, rovásbotokat, borotvatokokat, tükrösöket, sósszelenczéket, rühszerestülköket, pásztorbotokat czifrázták, kiter emtettézték, arról is tudunk, hogy a régi pásztorok télidőben maguk is készítették a kígyófonású, pillangós karikásostorokat, szironyos, sallangos lószerszámokat, cserén yszíjakat, bicskatartókat, tűzszereseket, — a pásztor tarisznyájában ma is elég sokféle és elég ősi formájú szijjártó, fúró, faragó szerszám van—***) de ennek a művészkedésnek vajmi kevés nyoma maradt. Valószínűbb, hogy vidékünkön sohasem virágzott igazi pásztorművészet ; a pásztor czifrálkodási hajlamát, a meddig visszakísérni tudjuk, leginkább a szűcsök, szijjártók, nyergesek, barkácsolóparasztok elégítették ki. A kecskeméti pusztaság pásztorainak táplálkozása, úgyszólván napjainkig, magán hordta a nomád népek táplálkozásának jellemző vonásait és ez nem annyira a táplálkozás anyagában, mint annak elkészítésében, fölhasználásában nyilvánult. Mint tudjuk, a nomád népek táplálkozása nemcsak az állattartásra, hanem valamelyes, kezdetleges földmívelésre is támaszkodik és tejből, húsból, kölesből, vagy ennek megfelelő más gabonából áll. Ezekből a vándorpásztoréletre alkalmas táplálékokból vidékünk pásztorai a gazdától csak a földmívelés termékeit, a szalonnát, kölest és a kenyérré sütött, vagy tarhonyává gyúrt lisztet kapták ellátásuk fejében. A tejről, meg a húsról, tehát a két legtöbb nomádeledelről, maguknak kellett gondoskodni. Ezeknek beszerzésében, sokféle és Ízletes elkészítésében a pásztorok mindenkor remekeltek. A nagyobb pásztortanyáknál mindig tartott a számadó egy-két tehenet, hogy tejben, mely sokszor nemcsak étele, hanem itala is volt a pásztornak, ne legyen hiány. A rendszeres tejgazdaság termékeit, a vajat, túrót, sajtot és a többit ezúttal mellőzzük, mert vidékünk nomád jellegű pásztorkodásából úgyis kiesik. Igazi pusztai pásztoreledel volt azonban napjainkig a larhó, ez a különleges oltóval készült aludttej féle, melyről annyi dicséret hangzott el szóban, Írásban az idők folyamán. A Mátyássy-féle versezetben olvassuk : „Megfejik a Czimert, Kajlát, Zsombót, Ozsonnának olt a bojtár tarhót, Gazduram is rá ki-kicsapogat, Erre dohányt, kulacs bort hozogat."****) Vahot Imre erről azt mondja : a „cse*) L. : Madarassy László : Hajítófa. „Magyar Nyelv", 1908. évfolyama. **) L. : Takáts Sándor : Régi pásztori élet. ***) !.. : Madarassy László : Alföldi pásztorok szijjártó készsége. „A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesitője", 1906. évfolyama. ****) L . Sorsával megelégedő gujásnak dalja.