Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)

1. A Kecskeméti pusztaság

tanyázott, a meddig lehetett. A pásztorok visszaemlékezése szerint megesett sokszor, hogy a csikós ,,a karácsonyi mákoscsikot ott ette meg a cserénynél". A lovak még a hófúvás alól is kikaparták a gyöpöt *) éppenúgy, mint a nomád baskíf lova az uráli erdőkben. „Jó karnyi magasságú hó alól a ló még mindig kikaparja magának az eleséget."**) A juhnyájak, minthogy nem tudtak védekezni a télvizidején elszaporodó ragadozó férgek ellen, akolba kerültek, a mely általában födetlen alkotmány volt ; eleségül mindössze szalmát kaptak. Mainapság a jószág csak félszilaj életet él, t. i. csak tavaszszal kerül a legelőre, szabad ég alá és őszszel visszakerül az istállóba, akolba, színbe. A legeltető pusztákon, a régi viszonyok mellett, a pásztorok kezdetleges yándortanyáin kivül egyéb építményeket nem lehetett találni, a minthogy ott a pásztorokon kivül csak a betyárok, szegénylegények, a határokat járó pusztázóhadnagyok, csendbiztosok, vagy a jószágaikat meglátogató és fölolvasó tökésvagy pénzesgazdák fordultak meg. A gazdáikat és bérlőiket folyton változtató puszták nagyobb befektetéseket nem érdemeltek. Még a mai értelemben vett kutak sem voltak a pusztákon. A hol nem volt közelben vízállás, tó, vagy ér, ott a pásztorok kopolyát vetetlek kézi ásóval, a mi a homokos talajú kecskeméti pusztaságon nem volt valami nagy mesterség.***) Palugyay Imre, a mult század közepén, nem győz eleget panaszkodni ezen elmaradottság fölött. „Kárhozatos — úgymond — főleg a Kiskunsági földmívelő népségnek a marhapásztorok által mindinkább élesztett ama balhiedelme, miszerint a marha a kútvizet nem szereti s azt csak akkor issza, ha esős vagy széksavas vizet nem talál."****) Talán ennek a bal véleménynek hódol Petőfi is „A puszta télen" czimű versében, midőn mondja : „Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül." Tnkáts említi, hogy nagy hóesés idején a jószágnak szállást vertek és „két szállás közt rendesen egy kopolya volt." f) A közlegclőkön csak az újabb állategészségügyi intézkedések következtében szaporodtak el a kök>'iak, vagyis a téglával rakott, bodonnal sülyesztett kutak. Azonban mai, rendezettebb viszonyaink mellett is még igen nagy területeket lehet bejárni a nélkül, hogy mélyre ásott, rendesen fölszerelt kutakat találnánk, a minthogy ezek építésének néhol sok természeti akadálya is van ; a tégla is ritka portéka még az úttalan pusztákon. Ilyen vidékeken megmaradt a kopolyakút. Ürbő, Peszéradacs, Balázs baromjárásain a kopolyakútak a turjányok, s^ittyók szélibe vannak *) L. : Péter Dénes : Elbeszélések. II. **) L. : Mészáros Gyula : Baskirlöldi tanulmányutam. „Ethnographia", 1910. évfolyama. ***) „A talajvíz mindig emelkedik a felszínnel, de annyira sehol, mint itt, ezen a homokterületen. A laposak nagy víztartalma, illetve nedves volta, az altalajban fekvő agyag- és márgarétegekben leli magyarázatát ; ez az állandó nedvesség teszi ezt a homokterületet oly termékenynyé. A buczkák víztartalmukat nem a hajcsövesség útján kapják, hanem a viz pára alakjában kerül a mélyből a felszínre s ez az oka, hogy a homok még a legnagyobb aszályban sem szárad ki teljesen, mert a felszín alatt 20—25 cm-re mindig nedves réteget találunk." L. : Treitz Péter: A Duna—Tisza közének agrogeologiai leírása. ****) L. : Palugyay Imre : Jász-Kún Kerületek és Külső-Szolnok megy leírása. Pest, 1854.' •}-) L. : Takáts Sándor : Régi pásztori élet.