Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

ERDŰS SZÁSZKA PÉTER: Emlékféli... (Levelek Szabófalváról)

elaludtak. Én is elaludtam, de csak voltam közel a lovakhoz. Etzer már a 11 órakor jén [éjjel] csak halom a lovakot, hogy bùgnek,s rugdasudnak.Felébredek s oda nézek. Lovak oda teték a fejeiket elöl egymáshoz néztek s hátaikval hátrafeli rugdasnak. Djet én nézem két nagy kucsa egy két gyortyával ignek fimelnek a szemeikbe s akartak ragadni meg a lovakat a nyakiktól. Féltem menjek oda. Felkültetem az ides apámat s montom, hogy két kucsa verekednek a lovakval. Akor az apám felkültete komáját s néz jól oda lovakhoz s mondja: Te gyermek azok nem kucsák, csak farkasak. Akor a komája s ö is elvetek a vasvilákot s elmentek oda. Farkasok nem féltek tülek s nem akartak elfutni.Akor az ides apámnak volt kibritja [gyufa], mert ő pipált dohánt is s cigárét is. Csak elment a rakáshoz, hol aludtak, elvet két csugát, elvite oda lövőkhöz s farkasokhoz s meggyutata. Adot tüzet a kive csugának. Ezek djet meggyúltak, csináltak egy nagy lángot, hogy megvilágositák egész mezőt. Akor a farkasok ugy is nem féltek, csak felvetik a farkaikot a hátikra s elindultak s elmentek. Én, djet mondta apám, ke [hogy] farkasok, ugy megjedtem, hogy azt mondotam: Töböt nem mének veiül a mezőre. Aztán többöt egy is belülünk nem még aludt regeiig. Pedig immár kivilágodot s nekifogtak szántani újból. Estig mind szántotak, de mincsak nem végzetik el. Ez estébe mincsak ott kellett maradni, ot hálni. De most monta ides apám, ez jén nem mig fekszünk aludni it, csak elmenünk oda az házhoz [fogadó], nagy kocsimához, Hanul Ancu^ei. Oda elérkeztünk. Behúzták oda szereket, kieresztek a lovakat. Adnak szénát a kocsikba enni s nők mind e háramon bemenünk a kocsimába. Odobé sok ember sok felülnét, isznak pálinkát, esznek, énekelnek, nevezik mondják a dalok, találkozásokat, akár melyik e zövit [az övét]. Keresztapám nem meg volt ura tűrje s meg mondta ő is, mi talált velünk elmúlt jéen s akor az a sok nép mint kacagtak nekünket. Asztán nevezte egy vény öreg asszony onot, hogy ot nálok volt egy pásztor, amelyek öreszte jovokat [juhokat]. Ez a pásztor csobán akart ő is, hogy kacagja embereket a faluból. Egy nap, djet volt a falu iránt a jovokval, akor fogni büget, rikojtot: 6(1