Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

TANKÓ JÓZSEF (Jáni): Ilyen volt... (Elbeszélés)

se hederített, leült az asztal mellé, ett valamit. Eccer kérdi a feleségit, ki ez, mit keres itt. Az asszony mond valamit, az ura neki veresedik s elordítja magát: împusc, médiat! [Azonnal lelövöm.] No, esmét elegem vót. Itt kell meghaljak, nem messze Gyimestől. Egy kicsit lecsendesedett, ett, hézám se szólt, elment. Az asszony csendesített, hogy hát ne féljek, az ura szolgálatba kell legyen, most nem jő haza, csak reggel. Még valamit ennem adott s valami zekékre befeküdtem a sutuba. Reggel 3 órakor kilopózkodtam s elindultam, este szürkületkor Gyergyóditróban voltam. Csak hogy ott má otthonosabban mozogtam. Azóta gondolatban 100-szor végigjártam azt az utat, amit azokban a hetekben megtettem. Elcsudálkozom, mire képes az ember. Többet kibír mint a kutya. Sokszor az élete es nehezebb. Az ének es azt mondja: „Rosszabbul megy sorom mint a kutyának Mer a kutya lefekszik a szalmába Én meg csak úgy járok a nagy világba" Azután vót üdőm, minden vasárnap lakodalmakban gazdáskodtam, sok szép csángó keservest hallottam, s tudok es, de milyen igazat monnak azok! Mintha mindenki megkapná bennük a saját keserves sorsát: ,,Édes anyám vótál, mét nem tanyitottál" ... vaj: ,,Ne sirj édes anyám, ennek igy kell lenni, Minden jó családból egynek rossz kell lenni" Annyi megpróbáltatáson mentem keresztül, hogy most gyenge a sziivem. Nem beteg, de gyenge. Akármilyen kicsi dologét sirni tudok. Ha hallom a lakadalmakban ezeket az énekeket, énekelem őket és sirok es. Kivált mióta meghótt a feleségem. Nem vót üdőm még róla beszélni, de mü szép, békés életet éltünk. No, de térjünk vissza az én utamra. 27-én 7 órakor az udvaromon vótam. Hát el lehet-e felejteni az ilyen órákat, napokat? Letérdeltem a fődre, keresztet vettem, megcsókoltam a fődet, s sirtam mint egy kicsi gyermek. Még fiatal vótam, 29 éves, de úgy tűnt, öreg vagyok. Hol s hol jártam s miken mentem keresztül. De most örvendtem, hogy élek. Visszakaptam az életkedvemet. Ki gondolta volna, hogy még háború után es annyi zaklatáson, hazugságon esünk át.