Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

TANKÓ JÓZSEF (Jáni): Ilyen volt... (Elbeszélés)

Az első dolog, megindultak a vasgárdista románok. Először felöltöztek katona ruhába, átoljöttek a regátból, Palánkáról, Csügésből s puskáson esszeszedték a marhákot, ami a csángó vagyona volt. A csángónak az állat a mindene. S ezek elhajtották, amit valahogy eldugdosott a katonák elől. Met a háborúkor jött az orosz, puff! lelőtte az ökröt, tinót, tehenet, levágott egy combot s ment tovább. A többi ott maradt, a gazdája elásta, hogy ne lássa! A másik dolog, ami nekem nem tetszett, most oroszbéjövetel után minden hitván feljött. A libavárosban azét laktak szegényebbek met világ életükben a sáncba ültek, amikor más ember a kasza mellett izzadt. Na, ezek kerültek bé a vezetésbe: a néptanácshoz, a szövetkezetbe, a társuláshoz. Ezekvei társulj? Aztán, amibe felnőttem, a vallásosság. Azt es kezdték títani. 1948-49-ben Márton Áron utoljára Felsőlokon bérmált. Ugy hallatszott, le akarják fogni, s má várták es. Nálunk egy fejér lóra ültették, s a legények körülvették s Szépvizen átoladták az ottvalóknak, hogy senki se bánthassa. Ezek a komonisták az ember lelkéig nyúltak, oda es bemocskoltak. Ahogy hazajöttem, még abba es beléköttek, hogy hol van a pisztolyom. Hogy milyen pisztoly, azt má én nem tudom. Csak keresték. Na, keressétek. Csak egy-kettőre elvitte a fekete kocsi az embert. Avval es jesztettük egymást: vigyázz, elüt a fekete kocsi. Lent, Közeplokon vót a szigoranca. Oda vitték az embert. Ujant csináltak, hogy a magas deszkakerités mellé állították az embert, s körbe lődözték. Ingem mindenképpen beakartak húzni: előbb szövetkezet alelnököt csináltak belőlem, arra felé se mentem, s akkor három nap múlva megszabadultam. Azt mondták, megbánom. A cél a vót, hogy legyek bésugó, met sok lakodalomba járok, ott megered az emberek nyelve, s én mondjam meg ki mit beszél. Két esztendeig várták, hogy mit jelentek, kiről, de én semmit. S akkor megint elévették a pisztoly-ügyet. De nekem nem vót pisztoly. Igy a várt szép napok helyett megkeserítették az életemet, csak az Isten őrzött meg, hogy egy szép napon fel nem akasztottam magamot, úgy elbántak velem. Hogyne, amikor megbecsült ember létemre a Néptanácsnál az elnök reám ordít,