Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 33. évfolyam - Csángók a 20. században, Élettörténetek (Budapest, 1994)

TANKÓ JÓZSEF (Jáni): Ilyen volt... (Elbeszélés)

takarodjak, hát én úgy érzem, itthon vagyok! Azután még sokszor lebozgoroztak, elküldtek ide-oda. De én semmiét el nem mennék innét, met én itt születtem. Hát eíig vártam, hogy haza érhessek. Közbe még egyszer a csendőrök elfogtak, egy csomót dógoztunk, újból megszöktem, Szeretfalván egy szénás csűrbe háltunk. Na, mondom, én ezektől többet nem kódulok, ha étlen halok sem. Pedig sokszor megehültem! Met ezek úgy szeretnek ingem s a fajtámot, mint a szem a sót! Kiszöktem a botból, s ereszd tovább! Nem fogtak meg, nem futták utánam, csak jesztgettek.Elgondoltam, apám egy szót se tudott románul, s hányszor szállást adott a diós s degényeges románoknak akik szekérvei árulták a portékájikat. Soha nem vitte a lelkem, hogy ezt vaj egynek megmondjam, pedig fúrta ott belől valami az oldalamot! Mondom magamba, hadd el bél, én többet nem kódulok. Tovább Magyarbötlehenben már mások vótak az emberek. Hiába, akárki akármit mond, a fajtád az fajtád! Ha münköt megláttak, valamit kihoztak a kapuba s ideadták. Aki másképp nem merte, az egy darab kenyeret feltett a kerités sasra, s intett s mü elvettük. Mentem tovább nagy gyümölcsösök vótak s azt ellegettem. Estére Dédán voltam. Alkonyodott má s egy utca sarkán hát látom, hogy ott beszélget három asszony. Félretettem a szégyent s szállást könyörögtem, hogy pihenhessek egy kicsitt, met biza akár hogy megvótam szokva a menéssel, met egész életemben azt csináltam, de ami sok, az sok! De az irántunk érzett szeretet megint kimutatkozott. Azt mondja a legkövérebb: La noi un singur ungur e si pe ola íl omorius! [Nálunk egy magyar van s azt es megöljük.] Egyik asszony megsajnált, ő adna helyet, azt mondja, de ,,politai" az ura s a vajon mit szól? Én azt se tudtam, mi az, de többet nem maradtam el az asszonytól, beültem a sutuba s hallgattam ott, mint egy megjedt macska. Valami hideg málét s sebes tejet adott, hogy egyek. Na, ilyenek es vannak. De én most es azt mondom, hogy a románok s a magyarok közt es vannak ilyenek es, olyanok es. S hát este jő egy nagy kemény román, a karján egy veres szallag. A hátán puska. Na, gondolom magamban, eddig megszabadultam, de most végem van! Reám