Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Mink mindig a más kutyája voltunk..." (Készítette: Szuhay Péter)

meg se tudnék anélkül lenni. Azért se fogok soká élni, mert ez a sok orvosság nem jó, egyik rosszabb, mint a másik. Mostan felfedeztem a kalmopirint, azt beveszem, az elveszi a fájdalmat tőlem, a lábamról, a lábam hajlott el. Nem bírok menni semmit. Régen, karácsony előtt voltam odabe a faluba, akkor összeestem tudja, pont a tanács kapujába. Oszt mikor egy kicsit észhöz térek, hát látom, hogy a tanácselnök van mellettem. Azt mondja, — Örzsi néném, hát mi a hiba? Mit csinált? — Jajj, Lacikám, mondom, — végem van, megen a lábam. Azt mondja, - hát muszáj magának bejönni? — Hát, mondom, - ki vásárolna, fiam? Hát enni kell nekünk is. Azt mondta, hogyhát itt egy kocsi, nem bánom, akárkié, üljön bele, oszt hazaviszem. — Hát nem ülök Lacikám, majd hazaballagok, mert a patikába is be kell menni. Azt mondja, - de vigyázzon már. Jó emberem volt nekem ez a tanácselnök, nagyon szerettem. Mert amarra, aki volt nekünk kis ház e, ott együtt laktunk mink, tudja. Osztan hazajöttem, hát másnap küld két asszonyt, hogy hát ne menjek a falunak a tájára se, mert ez az asszony behoz nekem, de tényleg úgy volt, megmondom neki, mindent behoz. Nem mének én sehova se, csak itthon vagyok. Ez az asszony nekem mindent behoz. Hát ők fizetik ugye, a tanács fizeti. Én csak azt, amit hoz. Azért fizetem meg. Nagyon jó asszony, aki jár hozzám, már most is majd jön. Kedden meg pénteken jön. Már majd jön megint. Hát ennyi volt az én nyomorúságom, ennyi. Ez az ember is e, borzasztó miket csinál, hát ugye ki van az esze állva teljesen. Tegnap majdnem megvertem, érti-e? Annyira fölidegesített tegnap, hogy ki se tudom mondani. Mondja már! Ez a vénember elbontotta annak az ólnak a tetejit e. Nem tudtam, mit csináljak vele az éjszaka. Nem bár "a az, ha akármit mondok is neki, csak csinálja. Mert volt nekünk szép házunk odabe a Fő utcán ezzel az emberrel. Azt mondtam neki, hogy adjuk el, vegyünk egy kisebb házat. Eljöttünk onnan jó helyről ide e, vettünk egy kisebb házat tizenötezer forintér. Eztet e, meg tízet ráköltöttünk, mert tiszta rongy volt. Most is az, most is kéne a tetejit csinálni meg mittudomén. Hát ki csinálja meg? Én nem bírom megcsinálni, ő meg megin nem bírja. Itthon voltak a gyerekei, mondtam nekik, - idehallgassatok már gyerekeim, ezt a házat reparálni kéne! Azt felelte a lánya, - mama, ahol ledől a tapasz, ott tessék benyomni, oszt jól van. Nekünk nem kell. Most fogalmam sincs, majd mi lesz velünk, ha nem tudjuk reparálni. Most hatszáz forintér tapasztották körül. Hatszáz forintér, mondja! Osztan a nyugdíjból mindent, és abból éljünk is! De ha látná! Úgy tapasztották be, hogy mindenfele szétnyílt. No most ez nekem megint