Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 32. évfolyam - Besenyőtelki életutak, A századforduló szülöttei (Budapest, 1990)

Interjúk - „Látszik, hogy parasztembernek a kölyki. . ." (Készítette: Örszigethy Erzsébet)

Letört három gallyat. Álltam szembe az úrnak, ő meg a fa túlsó felin, adott három-négy gallyat, — tegye a zsebibe. Ki látja ezt. A nagyságos úr meg olyan, hogy szeretne mást megölni egy kanál vízbe, én a cselédje vagyok, vincellérje vagyok, tudom milyen. Sokat hordtunk piacra is szegény édesanyámmal. Ott volt a piac, ahol most a butikos boltja van. Tudom, vittünk egyszer barackot, szép nagy kajszibarackok voltak. Kofák is jártak ide, egri kofák, hátival, puttonnal. Berci nem mert jönni sose, én fogható voltam mindenre. Emlékszem, sokra tartottuk azt a barackot, jöttek a besenyiek, hogy adjuk alább, mert mások kevesebbet kérnek. Az ám, nézze meg, de az olyan mint a galamb tojás, a mienk pedig mint a tyúktojás. Volt egy egri asszony, Borisnak hívták, édesanyámhoz is járt sokat. Csinos, magabíró fiatalasszony volt, családos, de a férje nagyon ivott. Mindig mondta, - hadd igyék, mit bánom én, csak engem ne bántson! Na, ez az aszszony eladta a portékáját, és jön oda hozzánk. Kérdi édesanyámat, — no, Ilka néni, hogy adja a barackot? Én mondtam az árát. — Van-e sok Iván? — Hogy volna? Ennyi, amennyit hoztunk. — Jól van, megveszem az egészet. Akkor jöttek oda asszonyok megint alkudozni. Boris mondta, hogy már az egész az övé. Kérni kezdték az asszonyok: - adjon már nekem is belőle, legalább kóstolni. - Nem adok én egy darabot se! Beviszem Egerbe, ez megy külföldre, Angliába, mint kecskeméti kajszibarack. Hogy hol termett, nincsen ráírva. Ha nem kell Besenyőn, megveszi ezt tőlem a nagykereskedő, biztosan nyerek rajta kilónként egy pengőt. Megvenné tőlem, ha öt mázsát vinnék is. Ilyen barackot! Három puttonnal vitt, lehetett olyan ötven kiló. Ez is a dormándi tanyán termett, mert akkor még egy darab fa se volt a kertünkbe. Amikor elvette a téesz, csak diófánk volt tizennégy. Most már egy sincs, kihúzgálták mind. Három germensdorfi, három jablonai meg két mézcseresznye-fánk volt. Ringlószilvánk sok volt, kékből kettő, muskotályos beszterceiből vagy tizenöt. Volt egy piros körte, a héja meg a belseje olyan pirosas színű, aztán egy császárkörte, meg folyókörte kettő. Annak úgy csüngött lefele az ága, mint a szomorúfűznek. Egynek meg a neve se jut eszembe, az még kemény volt ősszel is. Télbe, januárba puhult meg. Betették árpába, terménybe, ott megpuhult. Édesapám először nem nézte semmibe, azt mondta, hogy olyan nagy, mint a lófej, és olyan kemény, akár a kő. Amikor édesanyám először elévette a terményből, mutatta neki, — nézd csak öreg. Édesapám kóstolgatta. — Honnan vetted ezt te? — Az árpából. Erre mondtad, hogy olyan akár a lófej. - Hej, de finom. Az anyja istenit annak a kölyöknek, mindent kitalálna. Ilyen körtét nem is láttam, amióta élek.