Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

ni?"). A fatikus funkciót leginkább a kommunikáció fenntartását szolgáló megjegyzések, így a leggyakoribb "aszongya" közbeiktatása szolgálja. Állandó törekvés figyelhető meg arra, hogy a hallgató és a történetet elmondó között a kontaktus folyamatos legyen. A folklór alkotások poétikai funkciójukat bonyolult módon töltik be, s ebből sajátos a metanarrativ eszközök stílusformáló szerepe. Végül ki kell emelni a referenciális funkciót biztosító elemeket. Ennek módja — a már említett szüzsén kívüli utalások, a szituáció körülményeinek kommentálása a valódiság, a hihetőség elmélyítését szolgálja. A metanarrativ elemek tehát átfogó módon határozzák meg a folklór kommunikációt. Funkcionális összetevőik az előadó és a hallgató közötti viszony realizálását, állandó fenntartását célozzák. Szerepük elválaszthatatlan a folklór alkotásoktól, s mint ezek belső rendszertani egysége, a rendszeren kívüli tényezőket (hallgatóság, gyűjtő) orientálja. így ebben az értelemben az előadás emic, "önminősítő" egységei. Végül az általános kommunikációs modell elemzése után célszerű a vizsgált jelenségeket a korábban bemutatott sajátos folklór modellekhez is viszonyítani. Bár eddig elsősorban adaptálódásról és metanarrációról beszéltem, nem hagyható figyelmen kívül, hogy segítségükkel e folklór modellek egyik sajátosságát is sikerült megismerni. Bohuslav SENES (1980) például amikor a hiedelemmondák szemiotikai elemeiről beszél akkor az "asszociációk" aspektusán keresztül érint hasonló problémákat. A "beszédetnográfiai" folklór modellben pedig a "keret" (BEN-AMOS 1981: 32-33) fogalma fejez ki hasonló mozzanatot. Úgy tűnik, hogy e modellek a folklór előadásának egy igen általános oldalára hívják fel a figyelmet. Vizsgálatomban egy meghatározott szövegcsoport kapcsán tulajdonképpen e modellek érvényességét sikerült bizonyítani. Az adaptív, metanarrativ elemek, jegyek ugyanis a folklór tényleges folklórrá válását, a "megjelenő szöveget" sőt a befogadás lehetőségét, "programját" teszik lehetővé. Azokról a sajátos vonásokról van tehát szó, amelyek a köznapi beszédben (GUMPERZ 1982:130-152), az irodalmi szövegekben (PRINCE 1983; 198) is alapvető jelentőségűek, melyek az elvont sémák megfogalmazhatóságát s a konkrét szövegek üzenetének megfej illetőségét biztosítják.