Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

legű, de mégis bizonyos csekély szilárdságú mintákat követ. A metanarrációban a rögtönzést mindig az előadás alkalma, jellege stb. határozza meg, tehát mindig aktualizált. Ennek ellenére nem elhanyagolható kötöttségekkel számolhatunk. Pl. a folklór alkotás kommunikálásakor az előadásra utaló elemek meglehetősen kevés variációs lehetőséggel rendelkeznek. Ezért van az, hogy a hiedelemtörténetekben a legtöbbször előbukkanó "improvizált" eljárás a tévesztések, ismétlések, elkezdett, majd abbahagyott szövegrészek terén mutatkozik. Teljesen kötött a mást idéző eszköz, vagyis az "aszongya" használata. Igen valószínű, hogy az adaptálódásban még a metanarrativ eszközök terén is összefüggés van az improvizáció és a hagyomány között. Igen nagy a kulturálisan meghatározott klisék és formulák alkalmazásának lehetősége. Az is bizonyos, hogy a metanarráció információszegény, viszonylag szabadon rögtönözhető elemei az előadás jellemző vonásává állhatnak Össze, s mint ilyenek, még esztétikai jellegűvé is válhatnak. Mindebből azt a következtetést vonnám le, hogy a metanarráció és az improvizáció igen bonyolult viszonyban van, és a továbbiakban meg kellene vizsgálnunk, hogy vajon a mindennapi közlés és a folklór kommunikáció két szélső pólusa közti mezőben pontosan hol is helyezkedik el. Úgy vélem, megjelenési lehetősége széles skálán mozog, s a viszonylagos kötetlenségtől a struktúraszerű szkémáig terjed, úgy, hogy döntő tartománya ez utóbbi körbe tartozik. E megállapítások érvényességét azonban empirikus anyag elemzésével - akár statisztikai számítások útján kellene igazolni, avagy cáfolni. Befejezésül az e fejezetben kifejtett gondolatokat szeretném összefoglalni. Mint az elemzés sorári láttuk, a folklór alkotások mai adaptálódása igen összetett és lényegi folyamat. Az adaptációs, metanarrativ eszközök, folyamatok több síkon és különböző módokon érvényesülnek. Úgy vélem, hogy az ilyen eszközök funkcióját tanulságos összevetnünk az ismert kommunikációs modell komponenseivel. Az adaptációs, metanarrativ eszközök közös jellemzője, hogy többnyire az előadás folyamatára, a szövegben közvetített szituációra utalnak. Orientálják a hallgatót a közléssel átadott szándékokjelentések megérthetőségének érdekében. Felhívják a Figyelmet az előadó és a "megjelenő szöveg" közötti egyéni viszonyulásra, s egyáltalán — a befogadói oldalról nézve - meghatározzák, utalnak a befogadás módjaira, vagyis a folklór alkotások előadásának minősítő eszközei. Mint az egyes példákban láthattuk, igen plasztikusan megjeleníti az előadás közegét és jellegét. A metanarrativ eszközök a kommunikációs elemeket meghatározó funkciók mindegyikére irányulhatnak. Közülük is leginkább a kód, kontaktus, üzenet és kontextus funkcióira. Gyakori a metanyelvi metanarráció ("Tetszik érte-