Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

a "hagyomány" (HYMES), az asszociációk (BENE!?) biztosította közösségi keret az egyes folklór alkotásokat — így a hiedelemszövegeket is — az "utaló folklór kommunikáció " (LEHTIPURO 1980:346-347) révén, annak közegében fejezi ki. Tényleges használat esetében a közösség, az előadók nem (vagy csak ritkán) a kerek történeteket, hanem sokkal inkább utalásokat, a történetek főbb vonásait, a "lényeget" tolmácsolják. Az utalásláncok a hagyományközösség közös élményének, rögzült tudásának, végső soron világképének kifejezhetőségét segítik elő. Minderre szövegeinkben számos konkrét példát találunk /pl. Sz 185, 1033 stb./. Utalni szeretnék azonban még arra is, hogy az utalások, implicit tartalmak bizonyos mértékig a hagyományos folklór mai adaptálódásában ambivalens szerepűek. Ma ugyanis sokszor a gyűjtés indít el utalási láncokat, viszont az előadó már legfeljebb csak "megidézni", de nem előadni tudja az eseményeket, történeteket /Sz 997 stb./.- Számos szöveg tanúsítja, hogy a közösség tagjainak még megvan az ismeretük számos hagyományról, de ténylegesen aktivizálni már alig tudják ezeket. Az utalás még aktív, de a "kidolgozás" már passzív. A két típusú "utaló kommunikáció" tehát részben kiegészíti egymást, de a hagyomány adaptálódásának eltérő módjait is kifejezik. Ezúttal nem vizsgálom tovább az adaptálódás, a metanarráció egyéb mozzanatait — mint pl. a szövegen kívüli, paralingvisztikai eszközöket, a további kontextuális megnyilvánulásokat stb. —, hanem befejezésül még egy lényegi összefüggést érintek. Lényeges probléma ugyanis, hogy a folklór alkotások adaptálódásának és a metanarrációnak kérdései elválaszthatatlanok a folklór improvizációs jelenségeitől, hiszen az ilyen elemek, eszközök feltételezhetően jó alkalmat adnak az improvizáció megjelenésére. Ez persze csupán a folklór szóbeli rögtönzésének egyik lehetséges tartománya, s nem öleli fel a folklór improvizációjának egészét. Az eddigi kutatások megállapították, hogy a szóbeliség keretei között a folklór jellegű improvizáció egyrészt strukturális sémákat, másrészt egyszerűbb rögtönzési módokat követ (BOGATYREV 1969, VOIGT 1973 B). Világos, hogy a tartalom-forma struktúraszerű elemei az improvozáció során is nagyobb kötöttséget mutatnak, mint a szövegek redundáns, alkalmi elemei. Saját gyűjtésem tapasztalatai is azt mutatják, hogy az "histoire" síkjához tartozó metanarrativ komponens improvizációja a szüzsé szerveződésének kereteit követi. Valószínű, hogy éppen e strukturálódás mintája teremt kereteket a rögtönzés számára. Nagyobb szabadság a "discours" síkján érvényesül. Azonban itt sem azonosíthatjuk a metanarrációt a kötetlen improvizációval. leginkább talán a mindennapi közlés improvizációs jegyeit mutatja, amely nagyrészt amorf jel-