Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A hiedelemszövegek néhány kérdése

zata nem a nyelv elvont fogalmát, hanem a beszéd konkrét folyamatait (BAUMAN-SHERZER 1975), nem az ideális, hanem a dialógusokban, az interackiókban résztvevő beszélőket (GUMPERZ 1982) vizsgálja. Más nyelvészeti iskolák a "szövegnyelvtan" mellett a "kontextuális" nyelvtan (ZSILKA 1979) kidolgozására törekszenek és így tovább. Hasonló váltást figyelhetünk meg az irodalomtudományon belül is, ahol az elméleti irányultság az irodalmi szövegtől az irodalom "szöveg-folyamata" felé mutat. így pl. a korábban a szövegszerveződést vizsgáló kutatók közül többen a befogadásesztétika irányába léptek (pl. LOTMAN 1982), mások, mint pl. a nyitrai irodalomelméleti iskola határozottan a szövegek közötti viszonyok, az alapszöveg leszármazásának törvényszerűségei iránt érdeklődnek (POPOVlC 1975), ismét mások az irodalmi szövegeknek a szövegek korábbi világából való kiemelkedését nyomozzák (RIFFATERRE 1981). Végül - több más fontos irányzatot meg sem említve — egy, a korábbi irodalomelméleti irányzatok szintézisére törekvő irányzatra érdemes a figyelmet felhívni. Az "irodalom empirikus elmélete" (SCHMIDT 1983) az irodalmi szövegek létrehozását, továbbadását, befogadását és az irodalmi szövegek utólagos felhasználását, feldolgozását kívánja egy közös elméleti keretben értelmezni. E törekvés voltaképpen szinte a foklór lényegére szabott elmélet, melyet az elméletnek már kezdeti folklorisztikai felhasználása is meggyőzően bizonyít (WURZBACH 1983). A folklorisztikában a hasonló elméleti-metodikai változások legfőbb tartalmát abban lehet összefoglalni, hogy a kutatások a folklór valóságos folyamatainak sokoldalú megközelítését adják. Ez a törekvés az imént említett nyelvészeti, irodalomelméleti irányváltáshoz hasonlóan egyre inkább az izolált szövegtől a szöveg létrejöttének, hagyományozódásának konkrét folyamataira irányul. Ha a folklór bármely jelenségét empirikus módon kívánjuk leírni, akkor közvetlen megfigyelések, kutatások nyomán érhetünk el valós eredményeket. Mint a korábbiakban már többször utaltam rá, a rekonstrukciós típusú vizsgálatok ennek csak igen korlátozott lehetőségét adják. Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy az (egykor) hagyományos aktív-kollektív folklór tények visszaszorultával kizárólag szövegvizsgálatokra vagyunk utalva. Éppen a jelzett újabb folklorisztikai törekvések hívják föl a figyelmet arra, hogy a hagyományos folklór tények mai, speciális utóéletének vizsgálatán keresztül is a folklór jelenségek lényegének fontos összefüggéseit ismerhetjük meg (HYMES 1975 A, HONKO 1980). A továbbiakban a Karancskesziben