Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)
Karancskeszi történetének főbb vonásai
1978). A lányok vasárnapja szokását SZABÓ Andorné (1957) ismertette. Szólnunk kell arról is, hogy általában az eddigi irodalomban a karancsalji falvak s benne Keszi népművészetét is jellegzetesnek tartják. Ez főként a viseletben,^ különböző faragásokban — pl. áttört faragású bútorok, pásztorfaragások stb. — nyilvánult meg, melyekről mindmáig legteljesebb képet MALONYAY Dezső (1929) palócföldi monográfiája nyújt. Minthogy a szórványos néphit-feljegyzésekre más összefüggésekben térek ki, ezzel lényegében ki* is merült Karancskeszi (ill. környéke) néprajzi irodalmának számbavétele. 5 Megjegyezném még azt, hogy a korábbi gyűjtések lokalizálatlan (pl. "palóc", "nógrádi") anyagában bizonyára több karancsvidéki adat is rejtőzik, azonban ellenőrizhetetlenségük miatt ezek itt nem hasznosíthatóak. A szakirodalom tehát a karancsalji falvakat szinte egyöntetűen sajátos színfoltként tartja számon. A rendelkezésünkre álló leírások, közlemények alapján azonban még aligha válaszolható meg az a kérdés, hogy ezt a sajátosságot vajon a kultúra regionális tagolódása, vagy pedig az itteni lakosság táji differenciálódásának eredménye jelenti-e (Vö. Palóckutatás 1977). Megítélésem szerint az adatok inkább ez utóbbit támaszják alá, s a műveltség térbeli tagolódásának kérdésében kellő összehasonlítás híján még nem látunk világosan. Viszont az is szembetűnő, hogy a karancskörnyéki falucsoport fő jellemzőit, főként e csoportra jellemző kollektív hagyományt kutatások híján érdemben nem ismerjük. Napjainkban, amikor lényegében a regionális és társadalmi különbségek homogenizálódtak, így a korábban falucsoportok kialakulását eredményező hatóerők is megszűntek, Ül. nagymértékben átrendeződtek, sajnos még a rekonstrukciót célzó kutatással sem lehet az egykori vizsgálatok hiányait pótolni. A kollektív hagyomány, sőt még inkább egy adott közösségben aktívan gyakorolt, élő műveltség, a hagyományközösség (Vö. LEHTIPURO 1971, 1980: 342-343) vizsgálata csakis közvetlen megfigyelések nyomán lehet eredményes. A jelen munka e követelményekhez képest egy sokkal korlátozottabb körben mozog. Mindössze a koüektív hagyomány egy szűk tartományát, a néphitszövegeket veszem számba, s a hagyományközösségre utaló jegyeket csupán egy igen behatárolt sávban, a legidősebb generáció vizsgálatának tanulságaként tárgyalom. E szempontoknak ugyanis tágabb körben (pl. a falu, sőt a falucsoport egészét illetően) történő érvényesítése megfelelő mikrovizsgálatokat igényel, melyekkel pülanatnyüag nem rendelkezünk.
