Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)

A néphit mai vizsgálatának alapelvei

A néphit" mai vizsgálatának alapelvei "Egyodalúak lennénk azonban, ha a néphitnek nem tulajdonítanánk több jelentőséget, mint történeti forrásértéket, melyből üggyel-bajjal őstörténeti elemek hámozhatok ki, illetőleg hosszú fennmaradását pusztán retrográd jelenségnek tartanok, a műveletlenek ostoba tévhitének, mely változatlanul tovább él." — e szavakkal fogalmazza meg igen szemléletesen DÖMÖTÖR Tekla a magyar néphitet összefoglalóan tárgyaló új könyvében (1981: 12) a néphittel kapcsolatos korábbi általánosan jellemző magatartást. Az első megközelítés, vagyis a néphitben az "ősvallás" forrását látó felfogás főként a néphittel kapcsolatos szakkutatás álláspontját, a második, a néphitet babonával azonosító nézet pedig az általános társadalmi megítélést jellemezte. Kétségbevonhatatlan tény, hogy egyik sem pusztán megalapozatlan előítéleteken nyugszik, hiszen pl. a néphit valóban különböző (művelődés) történeti rétegek gyűjtőmedencéje és a hiedelmek tartós fennmaradása is összefügg pl. a népesség alacsony iskolázottsági stb. színvonlával. Mélyen egyet kell viszont értenünk a szerzővel, hogy csupán ezek fényében nem alkothatunk reális képet a tradicionális hiedelmekről, nem tudjuk megérteni, hogy a néphit a keresztény vallás többévszázados üldözése ellenére is miként tudott egészen a közelmúltig fennmaradni, sőt eleven funkciókat betölteni. A néprajzi kutatás hagyományos értelemben a néphitet a szellemi kultúra részeként, mint profán vallási tudattartalmat értelmezte. Vizsgálatában kultúrtörténeti, kultúrmorfológiai eljárásokat követett, bár nem egyszer az etnológia által felvetett kérdések is követőkre találtak. A magyar néprajzban 4—5 évtizeddel ezelőtt felbukkant funkcionalista szemlélet keretében irányult először nagyobb figyelem a néphit és a kultúra egyéb szférái közötti kapcsolat fontosságára. Egyre inkább tudatosult, hogy a néphit fennmaradása mögött mély társadalmi-kulturális mechanizmusok állnak. Előtérbe került a néphit "működésének" kérdése. Különösen a ráció és a hiedelem szoros összefonódottságára, a parasztság sajátos "szemléleti totalitásra" (ORTUTAY 1937: 69) mutattak rá, amelynek "a szerkezet viszonylataiban éppoly erős volt a hatása, mint a funkciórendszer működésében, kultúra és társadalom