Fejős Zoltán: Néprajzi Közlemények 27. évfolyam - Hiedelemrendszer, szöveg, közösség 1. rész (Budapest, 1985)
Karancskeszi történetének főbb vonásai
kívül a közös házadodási és munkakapcsolatok erősítették. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy e falvak lakói még ma is hasonlónak érzik magukat egymáshoz, tehát a régión belül fellelhető a kultúra hasonlóságának szubjektív tudata is. Az említett falvakkal kapcsolatban álló, tőlük délre, Ül. nyugatra elhelyezkedő települések a karancsvidéki terület lazább, külső körét alkotják. így az irodalomban Egyházasgergét, Mihálygergét (NYÁRY 1906; 208) karancsalji falunak, PÜinyt pedig peremközségnek tartották (NYÁRY 1909: 129). Sőt előfordult, hogy újabban (SZABÓ 1957) még Szalmate reset, Ságújfalut, Etest s esetleg Sóshartyánt és Kishartyánt is e régió tagjaként említették. Viszont a körtől távolabb eső tájak már elnevezésükben is más-más csoportra utalnak. így keletre az Ipoly-völgyét, Ipoly mentét, északnyugatra a Medves alját, nyugatra a Salgó vidékét találjuk. A karancsalji falucsoport egységének kérdése szorosan összekapcsolódott a palóc kérdéssel. Bár a jelen munkában e problémakörrel nem foglalkozom, érdemes megemlíteni, hogy az ismertetett falvakat egyöntetűen a palócnak tartott települések közé sorolják, sőt rendszerint a legjellegzetesebb csoportok egyikének tartják. így pl. FARKAS Pál a Borovszky féle Nógrád vármegyei monográfiában a palócok két csoportjáról, a cserhátvidékiekről és a karancsvidékiekről beszél. Minthogy ő igen józanul szűkíteni igyekezett a palócnak mondott területet, ezt írta (én: 141): "Ha mindenáron igazi palócokról akarunk beszélni, akkor a pálma talán a Gömörrel és Hevessel szomszédos karáncsvidékieké. . ." A néprajzi közvéleményben ez a nézet vált általánossá, s napjainkig érvényes hallgatólagosan elfogadott állásponttá. Kissé meglepő viszont, hogy ennek eüenére müyen kevéssé ismerjük a karancsvidéki falvak néprajzát. Átfogó igénnyel mindmáig egyedül PÁPAI Károly (1891) foglalkozott a terület kultúrájával, ő viszont nem érintette az összes ide tartozó falut, így pl. Keszit sem tárgyalta. Munkájában különösen az építkezésre, viseletre és lakodalomra fordította figyelmét, de megemlékezett a történeti hagyományokról, a lakosság embertani arculatáról stb. is. Értékesek Mihálygerge és Püiny peremközségekről NYÁRI Pál (1906, 1909) által adott leírások. Az újabb irodalomban kiemelkedik DÖMÖTÖR Tekla tanulmánya (1952), aki a hagyományos kultúra felbomlásával és a felszabadulás utáni bányászéletmóddal foglalkozott. Több faluban végzett kutatás eredményeként TÓTH Katalin (1966) a karancsvidéki ragadványneveket dolgozta fel. A továbbiakban már csak Karancskeszinél maradva, néhány kisebb közleményre hívom fel a figyelmet. Több leírás is született a község lakodalmi szokásairól (PAPAI 1892, DUDÁS 1954, HÁRSKÚTI 1965, PETRÓCZY 1969), illetve a község népköltészetéről (BUNKÓ 1857, NAGY
