Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

A hajóvontató, mint személyiség - egyén és közössége

Az első világháború utáni évek bérviszonyait kérdezve, Váczi István ujkécskei lakos, aki a jelzett években Szolnokon lakott: fuvarozott, fiakkerozott s közben a jobb kereset miatt maga is vállalt vontatást, a következőket mondta a vontatókról: "Pénzben kapták a fizetést, nem természetben, de a pénz sok változása miatt nem emlékszem, mennyit. Mindenesetre jóval többet kerestek, mint a fiakkerozással. Éppen ezért vállalták közben a vontatást. " A századorduló után egyébként a legkülönbözőbb vontatási módok (gyalogos, lovas, motoros), s a szegődések változó formái (hetes, harmados, köbméteres), valamint ezeknek kombinációi meglehetősen variábilis bérezési normákat eredményeztek. Az állati erővel üzletszerűen hajővontatást végző lovasgazdák egységekbe: ideiglenesen, idényre szólóan bandákba, kompániákba, vagy állandóbb szervezetekbe, társaságokba való tömörülése természetesen nemcsak munkaszervezeti, hanem érdekvédelmi szempontból is szükségszerű, elkerülhetetlen volt. A magyarországi hajóvon tatok kimagasló szervezettségű társasága a komáromi szekeresgazdák egyesülése volt. A komáromi szekeresgazdák kevés kivételtől eltekintve a városnak egy negyedében, egymás mellett tömörülve laktak. A török háborúk óta valamennyien un. hétszilvafás nemesek, melyből eredően ugyan semmiféle kiváltságot nem élveztek Komáromban, de a nemesség közös ténye emberi öntudatukat és összetartozási érzéseiket növelte. "A szivósság, kitartás, igazmondás, tisztesség és megbízhatóság volt jellemük alapja. Ezek nélkül az erények nélkül nemsokáig űzhették volna foglalkozásukat, hiszen állandóan nagy értékek, sokszor tekintélyes vagyonok voltak rájuk bizva. Feladatukat min467 dig pontosan és lelkiismeretesen teljesítették. "