Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

A hajóvontató, mint személyiség - egyén és közössége

Egyet azonban nem szabad figyelmen kivül hagynunk. A hajóvontatásban szerepet vállaló emberek nem véletlenül kerültek ki a folyómneti, vizparti települések lakói közül, e lakosságnak közvetlen kapcsolata lévén a vizzel, ha munkájában nem is, de lelkében és tudatában sorsot vállalt a vizzel, mely alkalmassá tette a gyakran félelmet és pusztitást hozó folyókkal való bátor szembeszállásra ill. a folyók által felkinált, s a szárazföldinél veszélyesebb, fáradságosabb munkalehetőségek ellátására. Ezért végső soron a folyók partjain haladó hajó vontatókat is a "vizi emberek" közé sorolhatjuk, hiszen életformájukat életmódjukat — hacsak a hajóvontatás időszakára is - a vizhez való kötöttség határozta meg. A vizhez való kötődés szép példáját szolgáltatták a komáromi szekeresgazdák. "A küzdelmes évszázadok alatt többször ugy alakultak a viszonyok, hogy a megszokott foglalkozást csak korlátozott viszonyok között űzhették. A kirajzás ilyenkor is hü maradt a vizhez. Gyermekeik, ha nem mehettek hajóvontatónak vagy fuvarosnak többnyire hajósnak, vizimolnárnak vagy halásznak csaptak fel. A tö rök háborúk idején közülük került ki a naszádosok tekintélyes ré„458 sze. " A vizzel való közvetlen kapcsolat természetesen a hajósok, hajósgazdák esetében teljesebb volt. E magukat büszkén vizi embereknek tartók közül egynek kimagaslóan nemes gesztusáról ad hirt Móra Ferenc a Pesti Napló 1917-es évfolyamának július 7-i számában: "Száz esztendővel ezelőtt még ezerén felül való bőgő-hajó volt Szegeden (csak hajoépito super vagy nyolcszáz élt itten), negyven évvel ezelőtt már nem volt belőlük csak huszonöt. A mai förtelemnapokra maradt még belőlük nyolcz s ezeket ezen a héten adta el Tóth Fercsi, az utolsó szegedi hajósgazda, a Ferenc-csatorna vállalatnak. Az árukból ötezer koronát be is fizetett már a