Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

A hajóvontató, mint személyiség - egyén és közössége

A befogás, fogatolás és hajtás több részletben azonosságot mutat a szárazföldi gyakorlattal, s ez természetes is, hiszen mint láthattuk a hajóvontatók a szárazföldi szekerező, kocsizó, fuvarozó lovasgazdák közül kerültek ki, s mindazokat a megoldásokat, melyeket a hajóvontatás különleges körülményei megengedtek, megőrizték. A hajóvontatási gyakorlat azonban több változtatást is eredményezett, mind erőátviteli-technikai, mind pedig munkaszervezeti vonatkozásban. Ezek elsajátításának legbiztonságosabb módját a vontató dinasztiák esetében figyelhetjük meg. A hajóvontatók között nem volt ritka az olyan család, ahol apáról fiúra szállt a mesterség. A bátorságot, leleményességet, tapasztalatot igénylő, olykor testet-lelket nem kimélő, fáradságos hajóvontatás meglett korban csak szükségből vonzotta az embereket. Altalános gyakorlat szerint — csakúgy, mint a deszkiek - "a vontatók fiúgyermeküket 12-13 éves korban már elvitték magukkal, hogy szokják és tanulják a munkát. A gyerek apjával hajtotta a lovakat, majd azt a feladatot kapta, hogy prednyákot vezesse, mint rajder. Igy a fiuk legénykorukra 456 már elsajátították a vontatás minden fortélyát. " A hajóvontatás munkaszervezetének vizsgálatakor az is kiderült, hogy az egyes munkakörök betöltéséhez nem mindenhol és nem mindenkor volt szükséges különösebb gyakorlat, tapasztalat. Erre utalnak mártélyi adatközlőink is: "a vontatók munkakörei közül a lovak vezetése viszonylag könnyű volt, ezért erre a munkára gyerekeket is felfogadtak. Igy ezek hamar megismerkedtek a vontatók 457 munkájával, és ok is ezt folytatták. " A hajóvontató egységek, bandák, kompánikák azonban mint láttuk általában ugy szerződtek, hogy azokban a megfelelő feladatok elvégzésére már kipróbált, megszokott partnerek, cimborák kerüljenek, akikkel zavartalanabb, biztonságosabb volt az együttműködés.