Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás állati erővel

A deszki szerb hajóvontatók a legbátrabb, legmerészebb szaldomozók közé tartoztak. "Ha a hajó Szegedről indult és a Tiszára mentek, már a Maros-toroknál szaldomozni kellett. Szaldóm előtt a hajókormányos hangos kiáltással jelezte a kocsisoknak, hogy hajtsák meg a lovakat. Hé, szóiidd meg a lovakat! vagy Haj Hajtsd meg szaldómra! - A kocsisok Hajló ! Hajló! kiáltással és ostorcsapásokkal nógatták a cukkot gyorsabb haladásra. Amikor a hajó futása jól felgyorsult és a vontatókötél megfeszült, mint a citorahur, a kormányos kiadta a jelt a megállásra: huja. A jelre a cukk lelassított, megállt, a vontatók a kötelet lekapcsolták a rudról és a kormányos a hajó haladását a timonnyal (kormánydeszka) a túlsó part felé irányitotta. Amikor a hajó meglassult, lemacskáztak, azaz leengedték az anyamacskát. Régebben szokás volt, hogy amikor a kocsisok a cukkot jól meghajlózták, s huja jelre a kurtulyás karddal elvágta a drumó mögött a megfeszült vontatókötelet. Ilyenkor a hajó sok a ladikon a kötél alá eveztek és azt beszedték a ladikba. . . . Per sze a szaldóm nem ment olyan gyorsan és simán, ahogyan e rövidre fogott leirás alapján kitűnik. Nagyobb esőzés, de különösen a folyó apadása után a partot mély sár boritotta, amelyben a lovak térdig, olykor hasig elmerültek. Sokszor kötéllel kellett a lovakat a sárból kihúzni, hogy tovább haladhassanak. Az 1900-as évektől, a tiszai gabonáshajózás alkonyán a bőgőshajók már nem vittek magukkal lovasdereglyét, a homokoshajóknak pedig egyáltalán nem volt dereglyéjük. A cukk ugy kelt át a folyó másik partjára, hogy a lovakat beszödték a hajóra, az első basra. A hajósok a vontatókötelet ladikon átvitték a másik partra és ha lassú a viz, kézzel, egyébként más módon a hajót áthúzták addig, ahonnan már a lovakat járódeszkákon ki tudták vezetni a partra. Gyakran előfordult az is, hogy a lovakat átúsztatták a Tiszán. A vontatók ladikban