Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás állati erővel

A Győr környéki vontatóknál is többször előfordult, útközben ". . . hogy az ut, partszegély vagy kanyarodás miatt a vontatóknak át kellett menniök a túlsó partra. Az állatokat gyorsabban hajtva a hajó sebességét először meggyorsitották és átlendidették a túlsó part felé. A vontatókötelet természetesen a kellő pillanatban eloldották. A hajó lendülete végén lemacskázott és az árboc csarnakköteleit átszerelték a túlsó oldalra. Az állatokat addig átúsztatták a folyón. A vontatókötelet a ladikkal vitték át a túlsó partra, ott újra rákap444 csolták a rúdra a kötelet és mentek tovább. " Az idézett példákból jól látható, hogy az erős sodrú Dunán az atvágatás mindenkor és mindenhol a legnehezebb manőverek közé tartozott, melyet kisebb-nagyobb eltérésekkel megegyezően hajtottak végre. Rendhagyónak tűnik bogyiszlói informátorom adatközlése, aki szerint a Duna erős sodrású Tolna megyei szakaszán átvágásnál is kidobták az ereszkedésnél használt csuszót, hogy a viz sodrásának átadott hajó ne sodródjon nagyon vissza. A vontatóut, a part váltása más folyóknál is szükségszerűen a vontatási gyakorlat egyik kiemelkedő teljesitményét jelentette. A szolnoki tiszai hajóvontatók — "Hééé! Hajtsd meg szaldómra! - felkiáltással jelezték a müvelet megkezdését. A szaldóm nem mindig ment simán, s különösen akkor nem, mikor apadóban volt a Tisza, s ott hagyta maga után azt a feneketlen, nehezen meglábolható dágványt. A keskeny lópata mélyen belevágott, ugy, hogy sokszor kötéllel kellett kihúzgálni a hasig besüppedt lovakat. Volt teméntelen bosszúság, vesződség s irdatlan mennyiségű káromkodás. A vontatás legkeservesebb perdei, vagy még inkább: órái voltek ezek, melyeknek keserveiről nem győztek eleget mesélni az 445 öreg hajósok.