Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 26. évfolyam (Budapest, 1983)

Vontatás állati erővel

a parton szolgafára akasztott bográcsban. Még gyakoribb volt, hogy a Dunapart kocsmáiban ettek-ittak.. . . Ott éjszakáztak, ahol rájuk esteledett, de ha tehették, ugy osztották be útjukat, hogy a sötétedés egy-egy parti kocsma közelében érje őket. A gyakori és jelentős alkoholfogyasztást a nagy erőkifejtéssel és fáradtsággal járó nehéz testi munka végzése, különösen őszi és koratavaszi hideg hajnalokon, talán magyarázza. Az alkohol felmelegitette az elgémberedett tagokat, s megkönnyitette a sok szenvedéssel járó munkát. Éjjel nem vontattak csak nagy ritkán, sürgős fuvarnál, de akkor is 423 csak holdvilágnál. " Hasonló képet mutat a szolnoki tiszai vontatók munkabeosztása. Ha nem volt túlságosan sürgős az ut, hajnaltól estig ment a vontatás. Ritkábban, többnyire szükségből, szép fényes éjjelen is vontattak. Általános azonban az volt, hogy estére érve ". . . mikor a vontatással felhagytak, a lovakat megitatták s nyűgbe téve kicsapták a parti füre. Ott aztán pihenhettek, meg legelészhettek kedvükre hajnalig. Ha szép meleg nyári éjtszaka volt, a kocsisok is rendesen kinn aludtak a füves parton, vagy a jó puha homokra teritett rossz kabáton vagy lópokrócon, s ilyenkor nem kellett külön őr a lovak mellé. Mikor ellenben hűvös volt az éjszaka, hogy nem igen lehetett kinn maradni, a kocsisok benn a hajóban fogtak tanyát, vagy a gojbában, ha volt hely, vagy a hambárban (a hajó belső tere, melybe pakolni szoktak), amely — különösen tetejes hajón — szintén jó menedéket adott. Ilyenkor azonban egynek kinn kellett maradnia a lovak mellett, mivel azt is megeshetett, hogy ha nagy volt a sötétség, a nyűgben botorkáló jószág alatt leszakadt a szirtes part, s ottveszett a vizben, mert békóval a lábán még úszni se tudott. Mikor azonban olyan idő járt, hogy a lovakat már nem lehetett éjjel a parton hagyni, pl. az őszi esőzések vagy hideg esetén, ugy irányították