Forrai Ibolya szerk.: Néprajzi Közlemények 24. évfolyam (Budapest, 1981)

KOVÁCSY TIBOR: Paraszti gazdálkodás

hozzánk, az meglátott bennünket, és még megindult sietni. Hogy engemet megismert-e az az illető, de én megismertem, hogy ki. Én osz a fizesben utat vesztettem, a törzs urat otthagytam, igy nem volt semmi feljelentés, hogy én mit csináltam vele a mezőn. Hát igy jártam én, ezt is megpróbáltam, ezen is keresztül kellett esni. Nem azért, hogy én garboncás ember lettem volna, mer igy történt, ahogy én elmondtam. Hogy sose is húzattam a bandával, annak előtte se, meg azután se. Mer nem állott módomba. De ekkor módomba állott, mert ugye mint rendezője voltam, hát nekem jogomba állott a bandának dirigálni. . . . ide Csecse fele mentem ősszel, azt a gyalogút úgy járt el, hogy olyan földön, hogy volt benne három almafa is. Hát ahogy hajnalkor mentem, - akkor éjszaka zivatar volt alatta sok alma volt. Lehajultam, a tarisznyámba tettem hat almát, majd jó lesz, máma megeszem. Pont a gazdasszony, mig én ott hajlonkáztam, a végén a földnek, olyan negyven méterre-formán megérkezett a föld végére. Az oszt elkezdett nekem kiabálni, ilyen rabló, olyan tolvaj, ott állott. Én mondom, nem a fáról, innét alóla vettem fel. Úgy ahogy én kilöktem a hat almát a tarisznyámbul, vasárnap felhivattak a községéházához. . . máma mán, nem mondom, van a zártkert, abba nem, de van a külterületen a zártkerten kivül is gyümölcsös, meg volt még több is akkor, mikor megalakultunk, azt az almát szakította le bármelyik elvtársam arrul a farul, amelyik jólesett, nem pofozta meg érte senki se. Meg se szidta érte. Mindenkinek volt, meg lett. És lett volna annak a nagygazdának is, akinek én a hat almáját felvettem, mert ami alatta ottmaradt, egy kosárba nem tudta hazavinni, de meg volt rajta elég. Ennek meg örült, hogy nékem adatott a csendőrökkel egy pofont. (Melyik gazda volt?) Ez mint gazdasszony, Berhés Gusztiné volt. Nagy Irmának hittak, Nagy Jánosnak a testvérje volt. Mint az elején elmondtam, a nagygazdák, akinek mondjuk, mán tiz holdon felül volt a földje, az a szegényekről a húst szerette volna lerágni. Igy volt. Mondtam, vannak itt fizesek a Tisza mentén, ugye a szegénynek se téli, se nyári fája nincsen. Jött egy zivar, vagy ha nem is volt zivar, azon a fán szárad meg ág, a szél lelengetgeti, ü sose szedte vón fel, de ha látta, hogy az a szegény felszedi, hoz egy kötéllel belőle, mintha a belső részét tépték vón ki az a kötél gally úgy fáj neki. És mégis azért volt jóságom vagy négyet megmenteni a haláltól. Mer életemben azért sose örültem senki kárának. Hát hogy elmondjam, negyvenötben, azt hiszem,