Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

pát, felülök az ágyba, s mondom: sto kocsis? Balnoj. Mondom, mit akarsz, beteg. Hát nézik nézik a villanylámpával, aszt mongyák: sztárij. Aszt tette, hogy öreg. Nem kellett, elmentek. Na, evei megúsztuk. Eltelik éjféle, akkor megint bejött kettő. Akkor is felültem, s mondom, hogy balnaj: beteg. Hát azok is aszt mongyák, sztárij. Öreg. Hát elmentek. Aszonygya a feleségem, hogy én kimegyek a szénáshidba. Me megint egy transzport jő, s akkor annak nem leszek öreg. Hát ugy es lessz. Odatettem a létrát a szénáshidhoz, s a feleségem felment a szénáshidba, a létrát elvettem, de hideg vót, bementem s a kislánnal ketten marattunk, de nem jött senki. Reggelre ugy megfázott a feleségem, elig tudott lábra állni a szénáshidból. Igy telt az idő. Nohát eccer jő egy orosz, s aszt monygya, hogy a Kraszna hidat felrobbantották, s viz mellé fahidat vertek, s hát ott vót egy nagy ódal, abba az ódáiba utat kellett vágni ki az országútra. Hogy lehessen közlekedni. Hát összeszették az embereket, hogy én tuttam oroszul beszélni, ingem tettek parancsnoknak. Hát bizon kihajtották Bereckit es, a főbirót. Dolgozni. S na, aszt mongya, Küsmödi! Most alatvalója lettem magának. S mondom, hát ijen a világ, én es a katonaságnál vótam közlegény is. Nahát, elégahozza, hogy megcsináltuk az utat. Aszonták az oroszok, ha készen lessz az ut, elmehetünk haza. El is mentünk haza. Nem vót semmi baj. Akkor kérem, a kösségből kirendelték az öszszes igaerőköt, szálittani az utánpótlást az oroszoknak. Nahát én is ki kelett mennyek a két tehénnel, de eggyik tehenem szerencsé re le vót borjúzva, egy hetes vót a borjú. Elmentem, s hát aszonták, hogy én mennyek vissza, me a kisborjuval nem lehet kimenni. Hát igy megszabadultam. Hazamenyek s mondom a feleségemnek, nó májzlim vót, me megszabadultam. Jaj be jó, aszongya. Eltelik két nap, de akkor megint a társaságot kihajtották, hát akkor is kivittem a kisborjut. Feltettem a szekérre s kivittem. S aszonygya az eggyik orosz, hogy eszt a tehenet fogjuk ki, s evei visszamehetek. De a kocsi s az eggyik tehén marad. Hat vettek el mástól egy tehenet s fogtak emellé. De, mondom, én visszamentem a tehénnel, a kisborjuval, s mondom a másik tehén, ha elvesz is, a kocsi elvesz is, én nem menyek ki. Hát elégahozza, hogy akitől elvettek egy tehenet az enyim mellé, hogy befogják, hát aszt az embert is hajtották. Hat Nagykárójba terheltek, pakoltak s el kellett menni a két tehénnek Rimaszombatig! Kérem. Ez hosszú ut vót. Tiszán keresztül. Itt van valahol Rimaszombat a cseszlovák határ közelibe. Le is montam vót már a tehénről, hogy mán az Isten áldja meg. Annak többet a kötelit nem fogom meg. Igende tizennyóc napra hazajött az az ember, aki elment véllek, tehénnel. S hazahozta a kocsit, s a tehenet az övével. A tehén le vót romolva szőr-