Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

azonn az éjjel. S a szalonnát es. Nahát aszmonygya az őrmester, hogy ungye Vaszi? Hol van Vaszil? S mongya, hogy dolgozni van, megmonta, hogy hova. Nohát evvel bementünk az őrsre, s akkor az őrmester aszt monta a két csendőrnek, hogy mennyének ki, oda ahol dolgozik Vaszi, s Vaszit hozzák bé. Hát bé is hojzák Vaszit. De, az őrmester ingemet állitott fére. S amikor bejött Vaszi, aszt kérte az őrmester, hogy eszt az embert ösmered e? Aszonygya, nem. Hát ami kenyér megmaratt a tarisnyába, aszt az őrmester kivette, s aszmongya, eszt a kenyeret ösmered e; Aszonygya, igen. Hát, aszmonygya, ebből ettél e? Aszonygya, ebből. Hát ki atta neked a kenyeret? S monta, hogy a Hódoson kint. Hát láttam, hogy ojan fejes gyürü vót, az őrmesternek az ... ujján kettő. Hát a gyürjinek a fejit fordi"csa belül. Hát aszonygya, hogy eszt hol attak neked, eszt a kenyeret? Ugy megvágta, hogy én mán sajnáltam. Ugy megverte. Aszonygya, te rabló, ellopod egy embernek a kenyérit, aki fáraccságos munkával keresi a kenyérit, ellopod, hogy ne legyen amit egyék. Most mit eszik ez az ember, amig lemegy? ! Eltakaroggy ! Hozzál neki egy kenyeret s hozzál egy kiló szalonnát! Me ha nem, a bőröd nyúzom le. Hát el is ment a Vaszi, hozott egy kenyeret, s hozott egy kilóni szalonnát. Újra vót, amit egyem. Hát jegyzőkönyvelték, az őrmester a birósághoz betette, de ekközbe az apja feljött hozzám. S kért, hogy ne büntessék meg, hát béküjjünk ki. Hát mondom véllem ki lehet békülni. ígért egy johot a báránynyával. Hát mondom igen, ha maga felhozza juhot a Joáránnal. Féltem, lemenyek, agyonvernek az oláhok. Hát fel is hozta, megkaptam az idézőt Maroshévizre. Hát én nem mentem le a tárgyalásra, me én kibékültem vele. De a lopásétt ugy is kapott tizenöt napi fegyházat. Nó, igy jártam meg én aszt az utat. Hát attól féltem, hogy ha nem kerül meg a ruha, hát ez nekem egy szégyen, me aszt állithassa, hogy elattam, s én nem attam oda a leánnak. Tehát osztán sikerült eladn om. Nahát, leraktam a fát, s megindultam vissza. S Rettegi Isván, eggy uradalmi tulajdonos vót, leszegényedett, hát aszt monta nekem, hogy Küsmödi! odaadok én'magának tizenötkiló dohánt, s vigye fel Ditróba, ott tuggya értékesíteni. S amikor jön le, hát nekem az árát lehozza. Mondom, én megteszem szivesen. Megraktam a szekeret kukoricával, negyven véka kukoricát tettem a szekérre, s egy zsákba beleraktuk eszt a tizenöt kiló dohánt. S feltette a szekérre. Egy pokróccal le vót takarva. Kijövök Örményesre, s hát egy finánc áll elejémbe. Szemlész vót. Aszmonygya, maga hová megye? Mondom, megyek fel Ditróba. Aszonygya, legyen szives vitessen el engemet Faragóra. Dehát én nem mertem mondani, hogy nem vitetem, hát mondom tessék! Fel is ül, épp a dohánra ült. De én ugy hajtottam a lovakot, minha szemük se