Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

gya, hogy nálam. Istené a szállás. Jöjjenek hozzám. Elmegyünk oda, s hát szeretettel fogadnak, béjő este a szomszéd ember, biró vót, s aszmonygya, hogy jöjjenek nálam, nálam jobb alkalom van, rádió es van, szórakozunk. Reggel megyek én szekérrel Radócra, szépen, magukot elvitetem. Nahát ugy is lessz. Átmenyünk a biróhoz s az szeretettel fogadott, kinált itallal, étellel, megvirrattunk, reggel élményünk átal Radócra. Megveszek én két csikót. Kicsid Ádám Jóska a kereszfiam is vett két csikót. Nahát ott aszt monták az ottvalók, hogy vigyázzunk, ne indujjunk az országúton, me Romániába katonai diktatúra akkor lépett életbe, s megerősített járőrök járnak. Hát nehogy valami kellemetlenségünk legyen. Hanem megmagyarázták az utat, hogy merre mennyünk. Bemenyünk Kimpilungra, s onnan által Brusnyembe. Úgyis lesz. Nekiindulunk az útnak. S beérkezünk Kimpilungra. Ott vettünk eggy-eggy abrak zabot a csikóknak, mi is falatoztunk, és ott aszt monták, hogy innét nincsen egy kilóméter, elérjük a vasutat, egy vicinális vasút, menyen fel, s a vasút mellett mennyünk fel, met az vezet át Brusnyém felé. A vasút tarthatott tiz kilómétert, az mind lakósok vótak ott fenn. Hát estére járt az idő, kértünk száUást, de sehol se attak szállást. Hát nem vót amit csinálni, menni kellett tovább. A házakot elhagytuk, hideg vót, tél, elmentünk öt kilóméterre föl, szombat este vót, me az erdőről a munkások vasárnapra jöttek haza. Házakat, hogy elhagytuk mehettünk vagy ötkilómétert, s találunk négy román embert. Hát köszönünk, s fogaggyák, tuttam véllek beeszélni, a keresztfiam is jól tudott beszélni vélek. Hát aszonták, -hogy hogy mertünk mi útnak indulni. Nem félünk, hogy a farkasok megesznek? Mondom, hát szállást kértünk, de nem kaptunk, s igy nem vót amit csinálni, jöni kellett. Aszmonygya az egyik, hogy ő ad szivesen, ha visszamenyünk. Mondom, hogy a faluba messze lakik-e. S aszt mongya, hát a falu végitől van öt kilóméter. Mondom, mán akkor nem megyünk vissza, az rettenetes nagy ut. Aszt monták ezek az emberek, me szerencsére találkoztunk! hogy maguk arra vigyázzanak, hogy nehogy a szán nyomába mennyének mindenütt, innét öt kilóméterre jobbról érnek egy hidat, járás ott nincs, és a karos hidon mennyének keresztül, s az beviszi magukat Hódára. Me ha a szán nyomába mennek, felmennek az erdőbe a főbe, s ott elbolondulnak. Hát igy is lessz. Figyeltem mindig jobbra, el is értünk a karos hidat, átmegyünk a hidon, s tul beérünk Hódára. Ott vót nekem eggy ösmerősöm, me mikor háború vót, én ott jártam. Hát vót egy ösmerős emberem, leszálltam a lóról, a keresztfiam megfogta a lovakot s én bementem. Két kutya majd megért, de páca vót nálam, bementem az ablak elé, szóllottam a nevire, de nem kaptam választ. El kellett menni. Felültem a lóra, jö-