Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

Visszamentem Sófalvára a szénáétt. Adi Endrét megfogattam, hogy bérbe hozzon szénát nekem. Megraktuk a szánnyát, az övét is enyimet is. Elindultunk ketten. Parajdról amikor kiértünk, nekifogtunk a Bucsinnak, havazni kezdett. Fölmentünk a Kétágig, szárközepig érő hó esett. Az én lovaim tuttak menni, me én hoszszu szánnal vótam, az a havat hasitotta, de ő nyuszojával vót, ez nehezebben ment a terű az állat után. Fölértünk a Kétághoz, megállítottuk a lovakot pihenni, amikor akartunk indulni, akkor az Adi Endre lovai nem tutták a terűt felvenni. Aszt montam neki, hogy mennyen be, vót egy lakos, Mózsiné, s nézze meg, hogy két pár lónak tudnak e hejet adni, akkor itt maradunk az éccakára. Bé is megy, s aszonta Mózsiné, hogy két lónak hejet tud adni, de négynek nem tud hejet adj Kijön, mongya. Mondom, akkor maga maraggyon itt, s reggel a sófalviak jönnek fel a Bucsinba méterfáétt, s két lovat akasztasson a magájé elejibe s vontassák fel. Lázárig, me én a köccséget megfizetem. Én elmegyek föl a Lázárnál megvárom, Adi Endre ott maratt, én elmentem föl, fölértem éccaka tizorakorra Lázárhoz, ott beköttem a lovakot. Reggel jöttek a sófalviak üres szánakkal fel a Bucsinba, méterfáétt, s érdeklőttem, hogy eszt és eszt az embert nem látták e. Aszonygyák ők embert nem láttak, hanem egy csomó széna oda az ut szélűre le van rakva. Hát nem vót nekem amit tenni, haza kellett mennem. Hazamentem, letettem a szénát, s újra mentem vissza. Visszaérek Sófalvára, s elmegyek Adi Endréhez, aszt monta, hogy*hát a lovak nem birták, s ő lerakta. Elmentem a biróhoz. A biró odahivatta Adi Endrét, s aszonta, hogy takaroggyék s a szénát rakja fel, me a szénáról ő a felelős. Hát el is ment Adi Endre, fel is rakta a szénát, s hazavitte Ditróba. Ekkor, azután nem mertem többet bérbe fogadni szánat, hanem egyedül hazahordogattam, de a széna mind nekem nem kellett. Hát vót egy szomszédom, Tót Zsiga, s montam neki, hogy jöjjön el fuvarba vigyünk Rákosra szénát, me ott es szük szénahiány vót. Megrakjuk a szekereket, beérünk Csikrákosra, s szénát elattuk. S mondom, hogy jöjjön mennyünk be a korcsomába, igyunk meg egy pohár snapszot. Ahogy megyünk a korcsmába, eggy nagy sovány ló oda meg volt kötve. A két tomporája tiszta hus vót, nézem a száját, s hát ötéves. Mondom, ennek mijén gazdája lehetett, hogy igy tönkre tette eszt a lovat. Bemegyünk a korcsomába s hát ott ül jól egy öltözött ember, nem lehetett szegén ember, hát érdeklőttünk, hogy ki az az ember, s aszt monták, a szendomonkosi erdőgazda. Mondom, hogy, atyafi! a magájé az a ló? S aszonygya, az enyém. Mondom, hát aszt hogy tették igy tönkre. Aszonygya, az ősszel ellopták a középloki cigányok, s nem akattam nyomára. A télen erdőlni vótak, a szendomokosiak