Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

kérem Lázár, a bucsini fogadó, vót még négy kilóméterre. Igenbizony! Na kérem, mikor fölértem volna Lázárhoz, vót egy kanyar, ott egy hid. Kisértek engemet három és fél kilómetret. Éccaka, egyedül, téli időben. Hát ott a farkasok elmarattak. De onnan mán csak két szelvén vót, kétszáz méter távolság a fogadóig. Bemenyek a fogadóba, odaállok az istáló elejibe, nagy istálók vótak az utasok részére épitve, bekötöm a lovakot, letakarom, ennik adok, s akkor a viharlámpából kifogyott a petroléom, elalutt. Bemenyek a fogadóba, beszéllem Lázárnak a fogadósnak, hogy hogy jártam. Aszmongya, az Isten szerencséje vót, hogy ezen alol vagy két kilóméterrel nem fogyott ki a petroléom. Me akkor magát kitámatták vóna! No nem baj, megvártam reggelt, s reggelig a lovak megpihentek, én is egy kicsit aluttam, reggel útnak indultam. Aszmonygya Lázár, hogy még szán nem ment fel, s a tetőn rossz lessz az ut körülbelöl egy félkilóméterre, nem tudom, hogy megy el. Hát a lovakba bizok. S ha szükség lesz hát, a tetőn belől lakott egy utász, s az utász valahogy kisegit, ha mind havat is kell hánni, hát nem tudom, hogy mikor jönn ide még utas, hogy mikor nyomnak nyomot. Befogtam a lovakot, s nekiindultam az útnak. Kimentem egéssz a tetőig, hogy kellett vóna komponálni Lejtőre, akkora hófúvás vót, hogy lovaknak má hasig ért. S elől a szán. S a széna már tójta a havat. Hát a lovak megáltak pihenni, de a terűt nem birták fölvenni. Nem vót mit csinájjak, betöretek az utászhoz, az utász röktön, ösmerösöm vót, kijött másodmagával, vittünk lapátot, karót, a két lónak két felől nyomot hántunk, s a szán elől a havat elhántuk, s hátúról a szánat karóval az utász megemelte, s aszmonygya, most szóliccsa meg a lovakot. Nekiszólok a lovaknak s megmozdiccsák: felveszik a terűt. Elmegyek be az utászhoz, ott az utásznál a kapuba a lovakot megállítom, mán nem féltem, mert lejtőre fogtam, megpihentünk, és onnan útnak indultam. Beérek a Bucsin alá, no im mán nincsen baj, me innét má jó az ut, elmegyek. Az eggyik lovam Alfaluba lebetegedett, Alfaluba próbálkoztam, hogy pihenek, hátha hejre jön a ló. De a ló nem jött hejre. Vót egy katona kolégám Vargyas Albert. S aszt mongya, Küsmödi! eszt a lovat haggya itt, s itt van az enyim az eggyik ló, fogja bé, s a terűt vigye haza,' osztán a lovat visszahajcsa. S addig én eszt a maga lovát dédelgetem. Hátha hejre jön. Úgyis lessz, haza mentem Ditróba, a szénát leraktam, másnap felültem a Vargyas lovának a hátára, tizenhárom kilóméterre vót Ditrótól Alfalu, kihajtottam a lovát. Hát az enyimnek a lónak a füle meg van hasitva Kérdem Vargyast, hogy mért hasitotta meg a ló fülit és aszt mongya, ezért me a ló meg volt vérülve. Szonnyu vót erőssen a ló, s egyhuzába sokat ivott. Tehát a ló mán evett. Nahát megköszöntem a jó tettit, elvezettem haza a lovat. . . 178