Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

takarmán mint nálunk Ditróba. Befogtam a lovakot, elmegyek át Sófalvára. Megvettem egy kazaj szénát. Lehetett benne tiz fuvarral. Hát gondoltam én a télen ráérek s eszt én elhordogatom. Megrakjuk a szénát, Sófalván, de mikor a megrakást elvégeztük, havazni kezdett. Elindultam, lovak jól voltak, biztam bennek, körülbelül nyolc mázsa lehetett a terü. Mikor Parajdra bementem, mán a friss hó bokáig érő volt. De Parajdtól Bucsintetőig husz kilóméter tartott meg, ami végig emelkedéssel járt. Szerpentines utak. Parajdot elhagyom, megyek felfele, mikor mentem öt kilóméterre, hát a hó nagy. Hát gondolkoztam, most jó volna valahol meghálni. Bemegyek a Kétághoz, ösmereccségem vót, kértem Mózsinétól két lónak hejet. Aszmonygya, hejet nekem szivesen ad, csak az istálóba nincs hej a lovaknok. No, nincsen más mód hátra, menni kell tovább. Onnan egy kiló iéterre lakott eggy utász, utkaparó, felmentem odáig, s bementem oda, s mondom neki, Sándor! legyenszives két lónak az éccakára aggyon hejet. Ha lehet. Aszonygya, hát eggyet valahogy leszorittanánk, de kettőt semmiképpen nem lehet. Ott volt egy erdész, a meg a patakon tul lakott, az erdő alatt, s asztmongya ő szivesen ad, nincsen istáló, hanem szinaja. Mondom én oda nem kötöm bé a lovakot, mer reggelre mind a kettő megdöglik, eszt a kiforrott lovat nem kötöm hideg szinalá bé. Hát attam nekik egy marék zabot, s aval útnak indultam. Viharlámpa vót jó, ojan, hogy ojan vót a bél benne, mint egy seprünyél, hogy bármijen vihar vót nem ótotta le. Felütöttem elől a ló farához a szénába a vihallámpát, meggyutottam, s utnakrndultam. Onnan egy másfélkilóméterre vót egy válu, a hegyből a viz csorgott bele. Fölmegyek oda, amig oda felértem a lovak megmelegettek, és jóézüleg ittak. Hát visszább tolatom a szénát, s nekikerülök az útnak, s elindulok fölfelé. A lovak elöl mentek, hosszú szán vót, a szán talpa alatt vas, a havat hasitotta. Én hátul megfogtam a kötelet, hogy segiccsek könnyiccsek a menésen, s a szán utána mentem, a lovak amikor megfárattak, megáltak. Nem kellett nekik szójjak, megpihentek és újra indultak. Cigarettára gyújtok, s vót egy vágás balfelől, hát a vágás széjibe jönn négy álat be, aszt hittem vadmarhák. Közelebb jönnek, hát farkasok. De még a lovak nem vették észre. Elgondoltam magamba, felülnék a szánra, megint gondoltam, ha kitámadnak, hát valahova beleforditanak. Nem tudok segiteni magamon se. Hát meghógatom a lovakot, megálnak, s jobbról elémegyek, s megfogom a viharlámpát s kiveszem a szénából. S megyek a lovak elejibe, hogy nehogy a lovak, ha támadnak, hogy valahova befordicsanak. Hát a vihallámpát a farkasok nem merték megközelitteni, hanem a szán után jöttek. Ahol a lovak megállottak, ott ők is megáltak. S mikor indultam, ők is jöttek. Hát onnan