Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

az enyém az egyik tulok csak alig tud menni. Hát gondoltam, hogy kifáratt, s most megpihent, hát megnémultak a lábai. Hát nagynehezen elhajtottunk Szárhegyig, hát Szárhegyen már nem tud a többivel menni. Aszt montam nekik, hogy az enyimet a kettőt az övékkel hajcsák, s hajcsák a lovakot is. Én pedig elmaradok evei a tulokkal, s lassan valahogy hazahajtom. Elégahozza, hogy ojan lassan tudott ácikálni a tulok, hogy délután két órakkorra értem haza. Ez péntek este vót. Tehát nem a vót a baja a tuloknak, hogy kifáratt, s meg merevettek a lábai, hanem a tulok kövér vót, s a velő nála megolvatt. Hazahajtom a tulkot, hát a feleségem búsult, gyönyörüszép állat vót, hát mondom, meleg istálóba lessz, s a tulok hejre jön. Hát a tulok lefekütt, beköttem az istálóba, nem evett. Este lett, én egy cseppet se aluttam. Minden órába kimentem megnézni a tulkot. Arra tanácsoltak, hogy lepedőt márcsak hideg vizbe, tericcsem a tulokra, szárazzal takarjam le, me ez gyuladástól jó. Mingyárt meg is csinálom, hidegvizes borogatást teszek rá, tehát, félóra múlva megyek ki, s hát a tulok felkőtt, lábon áll. No, mondom a feleségemnek, meggyógyul a tulok. Bemegyek . . . ugy tizeneggyórakor megyek ki, hát a tulok le van feküve, de a nyakát elnyújtotta. Nem szóltam a feleségemnek semmit, elészalattam Góga Istvánhoz, szomszédember vót, s mondom neki, hogy állok, jól értett a marhalevágáshoz. Hát röktön felkelt, felöltözött, s vette a szerszámját s elmegyünk hátra, hát akkor mán a tulok a nyelvit keresztülfalta. Hát röktön megszúrta, vérit elengette, de a vére mind nem ment el. Akkor aszt monta, hogy na komám, most egy kádba hozzunk vizet, s ezt a meleg hust tegyük belé vizbe, hogy a vérit huzza ki, s akkor a vizből kivegyük s a csűrbe verjünk fel tutajszegeket, s a husokot oda aggassuk fel, hogy nem ösmerszik meg, hogy a tuloknak a vére mind nem ment el, hogy kellett hivni reggel a husvizsgálót, hogy aggyon engedéjt a kénszerhusszékb e, hogy elvághassuk. Meg is csináltuk, Zakariás vót a husvizsgáló, nagyon jólelkű ember, lehetett vagy hetven éves ember, reggel felmentem jelentettem neki, hogy el kellett vágni a tulkot, lejött megnézte a hust, s aszt mongya, hogy ez ojan hus, hogy a mészárszékbe ijent nem vágnak, de innét a háztól mérjék el, de aszonygya, nem engedhetem meg, hogy husszékbe vigyék. Mert, aszonygya, az állatorvos, ha erre jár, akkor neki meggyül a baja. Tehát igy a hust, potom áron elosztottam széjjel. Marattam a bőrivei. No akkor gondolkozni keztem, hogy mán mit is csinájjak. A másik tulkot elattam, a Ditróba szük szénahiány vót, igy gondoltam elmegyek Sófalvára szénáétt. Me mikor a marhákkal jöttünk keresztül a takarmán iránt érdeklőttünk és ott csak fele ára vót a