Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

némileg. Nó nem baj, csakhogy te megyvagy. Na aszonygya, fiam ! Itt pihend ki magad a fáradalmai dot, egyél, igyál, amit szemed, szájad kivan, s itt maracc bár két hétig. Majd rendezünk ruhát is. Hát, reggel elmegyünk a huszárkaszárnyába, hogy nézzünk valami ruha után, de ott is aszt monták, hogy a fóradalomkor mindent elvittek. Elmegyünk a fehérnemüintézetbe, ott kaptam három rend fehérneműt. Három alsónadrágot és három inget. Hazamegyünk, s aszonygya a százados ur felesége, hogy ugye nem kaptatok ruhát? Aszt monygya a százados ur, nem. Aszonygya, Bandikám, a barna köppenyedet add oda a Bálintnak, hogy alakiccsák át civilkabátnak. Nahát, röktön elmentünk a szabóhoz, s megkérte a százados ur, hogy ennek azonnal fogjanak neki, csinájják meg. Megcsinálták, akkor, a százados ur még újra adott az övéből egy függősnadrágot, adott egy pár csizmát, adott egy kalapot, s mondom, mikor két nap eltelt, hogy százados ur kérem, én elmennék haza. Aszonygya, nem marasztallak fiam, me tudom, hogy gyötör a honvágy. De aszmonygya, ha Erdéj Romániának marad, neked nem érdemes ott maradni! Fogjad a tijéidet, s jere fel. Kitanitatlak, s itt nálam leszel gazdatiszt. Hát, igy megbeszéltük a dolgot, felpakoltak étellel-itallal, a vonatra ültem, elindultam haza, Erdéjország felé. Ditróba hazaérkeztem estére, s reggel bejöttek a románok. Ottrekettem. Ugy, hogy a románok, amit a százados ur csináltatott nekem kabátot elvették. Osztán felmentem a parancsnokságra s eljelentettem, hogy ingemet Galicába kiraboltak, s eszt a százados ur atta, a csináltatott egy civil kabátot, s röktön jól megpofozták a román katonát, s visszaadatták a kabátot. Na igy telt az idő. Mind próbákoztam, hogy megszöknék, de nem sikerült. Gondoltam, elfognak, mondom, mán legyen ahogy lessz. Ok aszt hirdették, hogy csak csendfentartani jöttek be, de osztán nem ugy sült el. A falu ki vót élve, a székejek a derekukot nem akarták beadni, és más vármegyéből nem engették odaszállítani élelmet, ki akarták éheztetni. Hát összekerültünk egy néhányan nők s férfiak. Elmentünk, hogy szerezzünk élelmet. A kösségtől kaptunk utazási engedéjt, elmentünk le Mezőségre, de má ott is ugy felszették vót, hogy kapni nem lehetett. Elmentem le Székejkocsárdra. S onnan kimentem Magyarbükkösdre: egy román kösség. Tuttam vélek beszélni, hát ott összettem én száz véka kukoricát. Aszt neveztük vékának: huszliteres véka. Akkori időbe még vékával mértek. Nem mázsával. Belekötöttem a zsákokba, s két fuvarra felraktuk. Szállítottam Székejkocsárdra, az álomásra. De a román pap, lefoglalta a kukoricát, elkobozta. S berakatta egy fönhagyott csárda lehetett, me elárulták hosszú asztalok és hosszú padok. Nem lakott senki benne. Oda abba az üres szobába berakatta. Én csak távólról