Forrai Ibolya szerk: Néprajzi Közlemények 22. évfolyam (Budapest, 1979)

néztem, hogy rakják be. Hát nem vót amit csinálni, e mán délután vót, eljöttem a falu végére, esett az esső, bemegyek egy házhoz, de hát fentartással beszélgettem, me tudni akartam, hogy kivel be­szélek. Kérdem az embert, hogy mi a becsülletes neve. Hát mon­gya, hogy Vig Gyula. Há mondom, e magyar ember. Beszégetek vele, s montam, hogy kéne nekem éccakára két fuvar. Hogy jártam, elbeszéltem neki, s aszonygya, hogy egyik leszek én. S aszonygya, áthivatom a vejemet, hátha ő is jön. Át is hivassa s aszonygya, hogy ennek az embernek kéne az éccaka két fuvar. Innen, hogy Ko­csárdra vigyünk be kukoricát. Aszonygya, eljön. Hát jól megfizet­tem nekik, mingyár előleget attam, ott marattam az embernél, es­te tizenkétórakor, csepergett az esső, sötét idő vót, elmegyünk le a csárdához, nekiállunk a szekerekkel, a csárda elejibe, szeren­csémre eggy ablaktányér ki vót törve, s az ablaktányéron benyúl­tam, s ablakot kihargaltam: me ojan horgalóval járt. S kinyit­tam a szárnyát, s a zemberrel bebujtunk, s a veje maratt kinn. A zsákokat attuk ki, a zablakon s ő tette a szekérre. Nem tőt el tizenöt perc, a zsákok a két szekéren vótak. Elvittük Székejko­csárdra. Hajnalra ott vótunk, hát indult a vonat, már be vót állít­va, Marosvásárhej fele. Tudakoztam, hogy mejik vonat megy Ma­rosvásárhej fele, megmutatták, beszélek a kalózzal, s montam, hogy kukoricát kéne vinni, ha fel lehetne rakni, mert akkor vona­ton se lehetett szállítani, kobozták el az állomásokon. A román katonák. Kukoricát. Hát kérem a zsákokat hat klózetbe rakattuk bé. Hat klózetbe! S aszt a klózeteket lecsukta, fizettem neki száz ko­ronát. A kalouznak kérem, s elvittük Marosvásárhejre. Marosvá­sárhejt gépet cseréltek s a kalouzok is cserélőttek, hát megbeszél­te a másik kalouzzal, hogy né, a klózettekbe kukorica van, annak is attam ötven koronát, annak a kalauznak, s kérem, a száz véka kukoricát a ditróji állomásra vittem! Na kérem, lerakjuk a kuko­ricát, a ditrói állomáson s hazaszállítottuk, hát, én, akiknek nem termett s nem vót, adogattam, s felszámítottam a kőcséget, s aval a haszonnal attam. Hát a kösség, nagynehezen kieszközölt két va­gon kukoricára, vásárlási engedéjt. Felhivatott a jegyző, s felkért, hogy, ketten, Gál Zsigával mennyünk el le Mezőségre, s vásárój­junk a kösség részére két vagon kukoricát. Nekem vót tízezer ko­rona saját pénzem, s aszmongya a jegyző, hogy kiolvasnak har­mincezer koronát, vegyem át. S mondom, hogy vegye át a Gál Má­tyás Zsiga, én nem veszem át a pénzt. Gál Mátyás Zsiga átveszi a pénzt, s átveszi az engedéjt, elmegyünk Mezőségre. Mezőségen nem kaptunk, Összejártuk az egész kösségeket, mert a zsákoló asszonyok fölszették. Bemegyünk Marosludasra. Marosludason ugy beszéltük meg, hogy ő kimegyen Dicsőszentmárton felé, s én el-

Next

/
Thumbnails
Contents