Takács Lajos: Néprajzi Közlemények 18. évfolyam (Budapest, 1973)

Pusztainé, Madár Ilona: Szekérkészités és használat a székelyföldi Atyhán és az alföldi Sárrétudvariban

ték.Az előmunkálatoknál emiitett tőfát a küllőnek valóval azonos módon hasogatták el, természetesen sokkal vastagabbra. A felhasogatott fát a kézvonoló padon formálták ki. Először kinagyolták

, lefaragták róla a fa külső puhább rétegét, s utána laposra faragták. Napjainkban fürészelt fából készül a keréktalp, de régen csak hasítottból volt. A háromujjnyi vastagságú fára rátették a vékony deszkából készített talpformát, kirajzolták, s azután vágták ki. Némelyek szerint nem volt talpforma, mások ugy tudják, hogy kellett lennie, másként tojás lett volna a kerék. Akadnak olyanok, akik ugy emlékeznek, hogy a kifaragott keréktalpat megsütötték /a kerékfejjel azonos módon kiszárították/, mielőtt lyukat fúrtak volna bele.^ Mások ugy tudják,hogy nem szárították a talpat külön. A következő müvelet során kézvonóval lesimították a talpakat és egymás mellé betették a kerékfal kihaj litó padba, leszorították, bejelölték a bokalyukak helyét és kifúrták a lyukakat. A talpak végeit is megfúrták, ezekbe 2::2 cm-es keresztmetszetű, 12 cm hosszú hasábalaku csere- vagy bükkfa csapokat faragtak. Azért volt négyzetes keresztmetszetű a talpvégcsap, mert a hengeres nem szorult volna eléggé. Az atyhai szekér minden kerekében öt talp, mindenik talpban két küllő van, elsőben, hátulsóban egyformán, jóllehet a hátulsó kerék átmérője nagyobb, mely az első tengely forgásának egyik ismérve, de a kerék átmérőjével nem növekedett a küllők száma. A kerékfal szimbólumaként is szerepel az atyhaiak közmondásában: Ha öten együttműködnek valami jó