Takács Lajos: Néprajzi Közlemények 18. évfolyam (Budapest, 1973)
Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes jármüveinek történeti és táji rendszerezéséhez
rom-négy változat létezett egymás mellett, s nem volt elszigetelt jelenség a vegyes kitámasztásu szekérforma sem. Györffy hely megnevezése nélkül irja a következőt: "Régebben csak a hátsó tengelynek voltak lőcsei, ma már többnyire az elülső részt is lőcsök tartják. A két pár lőccsel felszerelt szekereken a rakonca csak elcsökevényesedett formában van meg, s a lőcs nem a rakoncát, 91 hanem a szekéroldalt támasztja." Haáz Ferenc három lőcstipust irt le Udvarhely megyében, amelyek érzékletesen példázzák a lőcs tökéletesedésének egyes lépcsőfokait.^ 2 Az általa két változatban is fellelt sutalőcs felső végén, kiszélesedő fejében egy akkora lyuk van, amelybe a szekéroldal /lajtorja/ felső, vizszintesen fekvő rúdja lazán beleillik. A második tipust lőcsös rókonca . illetve bágyi lőcs néven említi. Lényege az, hogy a szekértengelyre erősített görbe lőcs felső végét szilárdan becsatolják a szekér rakoncájába. A harmadik tipus az országosan elterjedt vasalt lőcs, amelynek kétszer görbe felső vége egy jó arasszal a szekéroldal fölé magasodik, s amelyet egy vaskarika kapcsol az oldal felső dorongjához. Ez a lőcstipus lényegesen nagyobb manőverezési lehetőséget nyújt a szekérnek, mint elődei, s a vasalás révén tartósságban is felülmúlja azokat.^ A szekéroldalak szilárd kimerevitésére a Székelyföldön a lőcs és a rakonca mellett használatos egy deszka vastagságú pánt is, amelynek tányér formán kerekedő két végét a beléjük vésett lyukaknál fogva, mintegy ráhúzzák a szekérlajtorják felső dorongjaira. A szekéroldalak kitámasztásí módozatait véve alapul, a következő szekértipusokat lehet megkülönböztetni:
