Takács Lajos: Néprajzi Közlemények 18. évfolyam (Budapest, 1973)
Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes jármüveinek történeti és táji rendszerezéséhez
volna meghatározni. Alighanem más volt,mint az újkori. Erre mutat egy Károly Róbert idejéből ránk maradt feljegyzés is; "Sasváron, vagy Szenicén /Nyugat-Magyarország - P.K.A./ árus kocsitól, mely közönségesen 'rudas * -nak neveztetik 1 lotto vagy 3 nehezék, az * ain- czás ' nevű kocsitól félvám, vagyis fél lotto jár." 7 ^ A Magyarországon 1433-ban átutazó Bertrandon de la Broquiére sokat idézett sorait az egylovas könnyű szekérről, hiba lenne csak az Alföldre vonatkoztatni. Az általa leirt tipus minden bizonnyal kétrudu szekér 74 volt. A vámtételekből világos, hogy a rudas, azaz egyrudu szekér legalább kétszer olyan sulyu teher szíLlitására volt alkalmas, mint az aincza . amit személyszállítás mellett teherszállításra is használtak. Viszont aligha hihető, hogy az Anjou-kori magyarok általában egylovas kocsin indultak "nagy útra", mint azt idézett francia utazónk állit ja. Valósziníibb, hogy a lóállomány táji és üzemek szerinti megoszlásának függvényekónt változott már akkor is az egy- és kétrudu szekér elterjedtsége, akárcsak a későbbi századokban. A magyar lótenyésztés történeti-táji differenciáltsága alapján feltehető, hogy az Alföld és a Kisalföld lótenyésztő magyarsága mindig is kevésbé szorult rá az egylovas, kétrudu szekér használatára,mint az Északi Kárpátok, vagy az Erdélyi-medence parasztsága. Ezzel szemben kiiejlesztette - elsősorban az uri kocsizás - a kettőnél több /három-négy-öt-hat-hét/ lovat szükségelő fogatolási módokat. 75 E helyen nincs terünk a fogatolás, jármolás kérdéskörének bevonására, noha az elválaszthatatlanul kapcsolódik a jármüvek szerkezeti tipusaihoz, s a kerekes jármüvek fejlődését szoros kölcsönhatásban
