Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

Fácán, Dudás-Dallos. Ismert .jelzős összetételek

: Kardos-Huszár, BetyárFickő, Vitéz-Harcos, Jeges-Tenger, Bátos-Segéd, Pintér-Mester. Egyéb

: Falu-Jáger, Sodró-Rojtos, Káplár-Gatyás, Körmös-Szabó, Gyöngyös-Pajkos, Daru-Szőke, Gyertyás-Vitéz, Peckes-Pallér, Szilaj-Sugár, Bokros-Szőlő, Mérges-Vadász. A könnyebben ejthető nevet a hajszásnak adták, mert azt többet szólították. /A barázdában annak kellett az irányt tartani./ 5. Az Ökör és a tehén igázása a kis- és középparasztoknál Míg a nagybirtokon az ökör volt a fő igaerő, addig a kis- és középparasztoknál az ökörtartás és annak igázása nem volt gyakori. Lovas igájukkal elvégezték mindenféle gazdasági munkájukat, ha tartottak is ökröt, leginkább csak 1, legfeljebb 2 párat. A tehenet általában nem igázták. Ennek divatja az első világháborút követően terjedt. Lökést adott neki az 1930-as évek gazdasági válsága, amikor a lótartást a kisemberek nem bírták. Általánossá a második világháború utáni földosztás tette, amikor a kisparaszt arra volt utalva^ hogy a tíz körmével is megmunkálja a földet. A tinóoktatás a parasztoknál más módszerű volt, mint a nagybirtokon. A nagybirtokon a betanításhoz elsősorban a már betanult ökröket használták, ezt a módszert a kisparasztok csak elvétve alkalmazhatták, legfeljebb akkor, amikor a saját ökrük helyett állítottak újat. De az ökör betanítása kisembereknél nem jelentett túl nagy problémát és nehézséget, mert a tinók, még ha gulyán nevelkedtek is, nem voltak olyan vadak, mert a téli kezestartás, ós az első évben való otthontartás, sokat szelídített rajtuk. A tehenek betanításánál is nem annyira az állat szilajságát, vadságát kellett megtörni, itt a betörés inkább türelmes tanítást, szoktatást jelentett.