Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

hogy fáradjon. 6. A prádés lovakat nyújtott istránggal, téglahúzatással szokatják teherhúzáshoz. II. A szarvasmarha 1. Borjúnevelés A század első negyedéig a nagygazdák és nagygazdaságok a szarvasmarhát egyrészt húsáért eladásra, másrészt igaza sra tartották. A tejgazdaságok ritkák voltak, tejéért leginkább csak annyit tartottak, amennyi a mindennapi házi szükségletet fedezte. A tehenek zömével márciusban ellettek. Némelyik előhasi tehén nem akart szoptatni« Az ilyennek az egyik ember félkézzel befogta az orrát, a másikkal pedig a szarvát fogta meg, a másik ember felvette az első lábát. így nem tudott mozogni, se rúgni. A harmadik ember aztán a borjú szájába adta a csécsit. A kihajtásra /ápr. 10/ már néhány hetesek voltak. Az erősebbek a maguk lábán, a gyengébbek pedig szekéren kerültek ki a gulyára, de sok a gulyán ellett. Abból lett a jó marha, amelyik a gulyán nevelkedett. Az ilyen jószág nem bőkölt

. Megtanult legelni, megerősödött, megedződött. Tavaszon, ha jó volt az idő, a fűhegyen úgy megszedte magát, hogy bírta még az aszályt is, a lesült mezőt. A kisemberek éves koráig otthon tartották a borjút, hiszen az anyjára, mint fejős jószágra szükség volt, úgy mondták, elsüti a nap a gulyán

. Mezőgazdasági munkák alkalmával szekérhez kötve vitték a mezőre, a gyerek ellegeltette az árokparton. Az ilyen a következő évben, amikor a szűzvagy tinógulyába került, sokkal idétlenebb, gyávább, járatlanabb volt a kinn nevelkedetteknél, nem tudott legelni sem. A gulyás a gulyában levő borjas tehenekből 5-6-ot, vagy amennyire szüksége volt, fejt. Leginkább a reggeli fejés volt