Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

7. Verést csak a későbbiek folyamán alkalmaznak kivételes esetben, ha pl. szüksége van az állatnak arra, hogy megérezze, hogy függőviszonyban van az emberrel szemben. De ebben az esetben is csak akkor alkalmazható, ha remény van arra, hogy az állat megérzi a jóakaratot, ha belátja, hogy a büntetés igazságos. 8. Vannak bizonyos drasztikusabb figyelmeztetők is /bolha, fakutya, különböző szúrok, lekötések/, melyek bizonyos rossz szokásokról akarják az állatot lekaptani. Ezek azonban nincsenek hatással a ló jellemére, és érzelmi magatartására, tehát nem rontják az ember és az állat közti viszonyt. Mindezek a megállapítások a népi gyakorlatból vonhatók le, s ezeket többé-kevésbé tudatosan is alkalmazzák. Hátasnak való betanításnál a gyakorlati oktatás menetét a következőkre lehet leegyszerűsíteni: 1. A ló barátságát édesgetéssel és simogatással igyekszenek megnyerni. 2. Járáshoz szokatják, vezetgetéssel, loncsolással vagy idősebb betanult ló mellé kötéssel, fogással. 3. Megszokatják a teher vitelét homokzsákkal, majd priccsel, illetve nyereggel. 4. Ember próbálkozik a megülésével. Mindezt sok jó szóval, simogatással és dicsérettel végzik. A fogathoz, illetve a teherhúzáshoz a következőképpen szokatják: 1. Szérűn járatják, vagy loncsszáron. 2. Öreg tanító lóval fogják össze, vagy lógósnak járatják. 3. Ritkább esetben tuskó, csúszó, vagy szánkó elé fogva szokatják a hámhoz és a húzáshoz. 4. Könnyebb teherbe pl. garétba, boronába fogják. A terhet fokozatosan növelik. 5. Ha szilaj a csikó, nehéz, rögös talajon járatják,