Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)

Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására

beszélgetés. Nem építenek a marha jellemére, bizalmára. Ha tartózkodnak is a veréstől, az azért van, hogy ne vadítsák el túlságosan a jószágot. A betanítás leegyszerűsített menete a következő: 1. A tinó vadságát 2-3 napos éheztetéssel, lekötéssel megtörik. 2. Betanult jószág segítségével, vagy más fizikai erővel járomba kényszerítik. /Kisembereknél kötéllel és kézierővel./ 3. Középre fogva gyakorló járatással /ugarolás, trágyahordás/ megszokatják az igát és a húzást. Egy pár ökörnél, kisparasztoknál ezt megelőzi a csúszóban való betanítás. III. A szamár betanítása A szamár betanítása nem jelentett a juhász embernek túl nagy gondot. Ugyanis a növendék szamár a nyáj körül nevelkedett kezes tartásban. Megszokta az embert maga körül. Az ember is kicsi korától becézte, szólította, simogatta. Inkább még attól kellett tartania, hogy elkap. Kedveztek neki, kéztől kapta a jófalatokat; cukrot, kenyeret. A kenyérért különösen odáig volt. Másfél, kétéves korában kezdték a szamarat nyergelni. A tanítása azzal kezdődött, hogy előbb a szűrt lökték rá, amikor megszokta, nehezebbet; a bundát. Majd a pakolás hordását szokatták. Amelyik nem akarta vinni, ráhevederezték, de volt olyan is, amelyik leszedte magáról, lemarta, vagy meghengergőzött vele. Ezek után szokatták a nyereghez, de volt, aki csak egy birkabőrt lökött rá, azt lehevederezte és arra ült. Egyik ember fogta, míg a másik felült. Vigyázni kellett, mert akit egyszer lelökött, azt nem igen tűrte meg többet a hátán. "Volt egy szamaram, az csak az asszonyomat tűrte meg a hátán" - beszélte el egyik adatköz-