Takács Lajos szerk.: Néprajzi Közlemények 14. évfolyam, 3-4. szám (Budapest, 1969)
Dorogi Márton: Adatok a hajdúsági és nagykunsági állattartáshoz, különös tekintettel a ló, a szarvasmarha és a szamár betanítására
lóm. Amikor aztán felkavarodott rá a juhász, megfogta a nyaka tövét, a botját az álla alá kavarította, és feltartotta vele. A bottal érintgették, veregették a nyakát, így fordították. A hátas szamárnak sohase tettek zablát, csak kötőféket. Igázásra szekérbe, illetve szamárkocsiba először kantár nélkül fogták be. A birka legelt, a szamár meg csak húzta az üres szekeret. Ha volt öreg szamár, akkor amellett tanult be. Később könnyebb terhet löktek a szekérre. Régen, a századforduld táján még csak kenderhám volt zabla nélkül. A gyaplű kötelet belülről a kötőfék szárához kötötték és annak irányították, meg az oldalát lapogatták a kampóval. Ha jobbra akartak fordulni, a balolbali szamár gyeplőjét húzták, és a bal külső oldalát lapogatták. íJtni nem igen ütötték, bár volt, amelyik felvárta , de általában csak szép szóval lehetett vele bánni. A jószdt, a barátkozást éppen úgy elvárta, mint a ld. A csökönyös szamárral nem kínlddtak, inkább túladtak rajta. A jd szamárnak nagy becsülete volt, ha egy juhásznak megfelelő került, nem adta volna semmi pénzért. Igénytelen volt, ellegelészett a nyájjal, szedegetett és kapott egy-egy szelet kenyeret napjában. Nagyon szerette a nyájat vezetni. Erre nem is kellett tanítani, megtanulta az anyjátdl, hogy neki elől kell menni. ADATKÖZLŐK Tlémámhoz az anyagot az 1961-62. évben gyűjtöttem. Több mint 50 emberrel beszélgettem, s jegyeztem le közléseiket részben azonnal papírra, részben magnetofonfelvétel után. Jelesebb adatközlőim adatai a következők: 1. Váradi András 71 éves, paraszt, Nádudvar, ldtartás-igázás /1961/ 2. Jenéi Jdzsef 80 éves, juhász, Kunmadaras, tüzér-